Shock!

Az, hogy egy filmnek van soundtrackje, teljesen normális és hétköznapi dolog. De hogy könyvhöz is járjon zenei útmutató? Az jóval kevésbé elterjedt kapcsolódó termék. Nikki Sixx kiváló üzleti érzékét remekül példázza, hogy a The Heroin Diaries könyve mellé összehozott egy projektet, hogy élete fontos pillanatait dalokkal is eladj... megmutassa a közönségnek. És ha egy üzlet beindul, annak tilos gát vetni, így jött a második könyv, második lemez. Szemernyi kétségem nincs, hogy Sixx életéből még több tucat kötetet meg lehetne írni, az viszont már kényesebb kérdés, hogy a zene vajon az első lemezhez hasonló színvonalú marad-e.

A hórihorgas basszusgitáros óriási dalszerző, James Michael bármit elénekel, amire Amerika háziasszony-állományának nagy többsége elérzékenyülve dörzsölgeti mosogatószivaccsal a szeme sarkát, DJ Ashba pedig felsőligás gitáros. Ám mindezek ellenére a This Is Gonna Hurt mégsem kedveltette meg magát annyira velem, mint vártam. Pedig a lemez kimondottan erősen indul, az első három dal bivalyerős, tökéletesen beilleszthető az első lemez vonalába, aztán a negyediknél (Live Forever) már helyenként felvontam a szemöldököm. James Michael tipikus muse-os énekdallamokat hoz bizonyos helyeken (már megint), és ugyan nagykanállal zabálható ez is, valamiért mégis bosszant a bellamyzás. Pedig csípem ezt a cukormázzal leöntött, de még a geilséget nem elérő amcsi rádiórockot, ám egyre határozottabban azt érzem, hogy ezekkel a dalokkal mellétrafáltak a telitalálat helyett.

A Help Is On The Way tiszteletbeli Muse-szerzemény lehetne – csak épp itt a hangszerelés egy picit más –, de akár a Queent is említhetném. Az Oh My God hallatán még a 30 Seconds To Mars is beugrott, amitől biztosan magukhoz nyúlnak néhányan. Úgy tűnik, Sixxék most erre a divatos vonalra álltak rá, amibe akár a My Chemical Romance is beletartozik – hiába, ez már a mai idők zenéje. A Goodbye My Friends az, amit már az én gyomrom sem vett be, és ugyan imádom Matt Bellamy énekstílusát, de nem itt, és nem James Michael torkából. Azonban nemcsak ezzel van itt gond, sajnos a dal sem tart sehová, se íze-se bűze ebben a formában. Tartalékolhatták volna a japán kiadásra, bónusznak.

Hogy a pozitív oldal is a mérleg megfelelő serpenyőjébe kerüljön, jöjjön az a könnycsatornákat, szívcsakrákat kitáró részleg: lírai szerzeményekből sincs hiány, a pofonegyszerű Sure Feels Right, vagy a már-már negédesen ragadós, mégis azonnal ható Smile az, amiben James Michael óriási formát hoz, ezeket tényleg nem lehet nem szeretni. A záró Skin végre hozza a libabőrt is, és ugyan hihetetlenül hatásvadász (még a szövege is), de működik, nagykanállal lehet zabálni.

Tény, hogy sajátos, azonnal felismerhető a Sixx: A.M. dalok atmoszférája, ellenben az is igaz, hogy ha egymás után hallgatod a két lemezt, érezni bennük némi „egykaptafaságot". Az meg egyértelmű, hogy az új anyagon mintha biztonsági játékot játszottak volna, több az egyforma ívű, hatásvadász szám, mégis beleragad a füledbe nagyjából az első pár hallgatás után a legtöbb dallam. Kár, hogy a kezdeti lendület után valahogy kurtán-furcsán elfogyott a puskapor. Sarkosabban fogalmazva: egy korrekt EP-re valót össze lehetne szedni ebből a 11 szerzeményből, a többin meg dolgozhattak volna még egy keveset.

Még egy apróság: ugyan van már dobosuk koncertekre, mégis ismét programozták a dobokat, és ugyan most egy fokkal jobban szólnak, mint a Heroin Diaries-on, még mindig ott a kellemetlen műanyag íz. Nehezen hiszem, hogy esetleg a költségeken akartak spórolni ezzel, arról nem is beszélve, hogy ehhez a stílushoz azért csak jobban illene valami élőbb megszólalás. Mindegy, nem ettől fog kevesebb lemez fogyni...