Shock!

Most biztos jól felhúztátok a szemöldökötöket, hogy mi a fenét keres a Shock!-ban Skinny Puppy. Azt, amit a Portishead mondjuk. Jó zene és kész. Ráadásul jelen zenekar nem kis hatással volt olyan csapatokra, akik a metalfejek körében elég tetemes népszerűségre tettek szert.

Teszem azt ilyen a Die Krupps, vagy akár a Frontline Assemblyt is említhetném, itthonról a S.N.O.T.-ot, akik népszerűségben nem értek el egetverő sikereket, de letettek az asztalra két remek demót meg egy korrekt nagylemezt is, aztán szokás szerint elvéreztek. Rétegzene, na. És ugyan érdekel a Skinny Puppy - bár én inkább a Kruppsra szavazok -, és ha nem is fújom kívülről a csapat biográfiáját és diszkográfiáját, de szeretem az ilyen zenéket (is).

Ha még nem tűnt volna fel, ez egy koncertlemez. Sajnos nincs feltüntetve, mikor rögzítették, tulajdonképpen a számcímeken kívül semmi nincs a promóborítón. Az, hogy Vol. 5 arra enged következtetni, hogy ez valamiféle sorozat lehet, annyi azért rémlik, mintha már jó pár éve nem működne a csapat, legalábbis nyilvánosan nem. De ez korántsem biztos. A cd 14 dalt rejt, bő 67 percben, a nyitó Deep Down Trauma Hounds igazi EBM-es lüktetése megadja az alaphangulatot, persze azért élőben, fényekkel lenne az igazi. Gitár van, igaz, csak a háttérben, de ez ilyen, az energiát a szintetizátor dübörgése, puttyogása - vagy nevezd, ahogy akarod - adja, és persze az énekes kántáló, kicsit torzított, de eléggé hipnotikus hatású előadása. Monoton, lassan hömpölygő, kaotikus zajokkal terhelt dalok, sokszor egy szürreális vagy utópisztikus film hangulatával. Mondjuk így, hogy nem vagyok annyira habzó szájú SP fanatikus, a lemez hallgatása közben leülni éreztem a hangulatot, feltehetően azért, mert a pörgősebb számokat jobban kedvelem.

A hangzás is elég tompa, igazából az az igazi koncerthangulat nem is jön át így cd-n, mint ami élőben ott pezseghet a levegőben. Egy gyűjtő nyilván ráteszi a mancsát, csupán kíváncsi fülek először inkább egy sorlemezzel kezdjék az ismerkedést.