Shock!

„Van, hogy anélkül vágjuk be a tízest, hogy hallanánk az adott lemezt. Ez most az az eset. 10/10" – ennyi lett volna eredetileg a Sleep-kritikám, de később, tartva a népharagtól (és a Főnök fegyelmijétől) arra jutottam, hogy kicsit bővebben is kifejtem a fentieket. A pontszám persze nem változott – de hát hogyan is változhatott volna, hiszen ez itten a Sleep, a definitív stoner-banda, akiknek nem csak stílusában egyik kedvenc lemezemet (Sleep's Holy Mountain) köszönhetem, hanem életem egyik leginkább magával ragadó koncertélményét is. Ráadásul megcsinálták azt, amit az internet világháló csudálatos világában senki sem hitt volna, hogy még lehetséges: bármilyen hírverés, kiszivárgott dal vagy bármi nélkül, tényleg abszolúte a semmiből hozták ki The Sciences névre keresztelt, negyedik sorlemezüket. Már persze, ha nem számítjuk azt a lényegében senki által észre nem vett üzenetet, amikor a tavalyi év vége felé Morze-kódban (!) adták hírül a honlapjukon, hogy már úton van az új anyag, ami végül április 20-án (a „füvesek világnapján"), Jack White kiadójánál meg is jelent.

Márpedig a Sleep sleppje nem egy-két éve nyomta ám el az utolsó jointot, hanem kábé húsz éve tűntek el igazán a lila ködben. De még ha utolsó rendes megjelenésüket, az akkor már eredeti nevén (Jerusalem helyett Dopesmoker) és eredeti szerkezetében (egyetlen dal, bő hatvannégy percben) kiadott főművüket is nézzük, bizony már annak is bő másfél évtizede. A 2009-es újjáalakulás óta pedig – a többé-kevésbé rendszeres koncertezésen felül – mindössze egy The Clarity nevű szerzeményük jelent meg, még 2014-ben. Persze, a két főarc ettől függetlenül is aktív, Matt Pike ugye a nem sokára nálunk is fellépő, varacskos disznó High On Fire-rel, Al Cisneros pedig a mostanság inkább takaréklángon égő, ám igazán egyedi spirituális kalandot jelentő Ommal, de a legjobb akkor is az, ha ez a két egymástól tökéletesen eltérő habitusú ember összeáll, és együtt nyomja a végtelenül bódult és bódító muzsikát. Az utóbbi években a Neurosis ütőse, Jason Roeder segedelmével teszik ezt, a mostanság inkább családjának élő, remeteszakállú Chris Hakius egykori helyén.

A The Sciences pedig remek lemez lett. Persze, nem is nagyon titkolt elfogultságom okán valószínűleg akkor is így érezném, ha fos lenne, de itt és most tényleg az van, hogy meg nem mondanám, hogy húsz, tizenöt, vagy éppen ki tudja, hány száz év is telt el utolsó nagy találkozásunk óta. Nem, ez olyan, mintha a Holy Mountain után közvetlenül adták volna ki, minden összetevő pontosan a helyén, csalódás így aztán ugyanúgy nem érhet egyetlen igazhitű Sleep-hívőt sem, mint ahogy meglepetés sem. A hat számot (illetve inkább öt az, mert a címadó igazából nem más, mint egy háromperces recsegő-ropogó-robajló-morajló intró) pedig elemezgesse szépen végig egyesével, akinek két anyja van, én sokkal inkább csak annyit mondok – Pusztai Zoli örökbecsű szavaival élve –, hogy „minden olyan, mint volt, semmi nem változott".

Újra velünk vannak Pike hipnotikus, repetitív riffjei, jól eltalált szólói, Cisneros mágikus, zseniális basszusfutamai, delíriumos kábulatban fogant, józanul szinte értelmezhetetlen sorai, a cannabis, a Black Sabbath és a fantasy mindent keresztül-kasul átszövő, egymás hatását felerősítő, feltétel nélküli imádata, és az egész olyan jelleget ölt, mintha egy álomban ködlő álomban járnánk. Ebből a szempontból pedig a legerősebb – legalábbis számomra – a már elnevezésében sem zsákbamacskát áruló, szövegében pedig Frank Herbert Dűnéjét is megidéző Giza Butler, vagy éppen a még a Dopesmoker felvétele során íródott, az újjáalakulás hajnalán már többször játszott Antarcticans Thawed. Persze régi barátunk, a Dopesmoker bónuszaként is (még ha nem is teljesen ebben a formában) ismert Sonic Titan sem gyenge eresztés, mint ahogyan a zseniális borító témáját lefestő, Cisneros bongjával indító Marijuanaut's Theme sem.

A Sleep tehát minden kétséget kizáróan ereje teljében tért vissza közénk, és ha a világ nem is hull térdre ennek hallatán, az nem a Sleep hibája, hanem a világé. A The Sciences nyilván minden marihuánauta számára kötelező darab, de az sem baj, ha – hozzám hasonlóan – nem vagy az. A legjobb drog úgyis a zene.