Shock!

A Sodom igazán nem szarral gurigázik, ha két lemez közötti időkitöltő EP-kről, maxikról vagy gyűjteményes anyagokról van szó: szinte követni is lehetetlen a digitálisan, újságmellékletként vagy épp rendes terjesztéssel megjelenő anyagok áradatát. A legújabb ezek közül – és ha nem tévedek, 2021-ben az első – a Bombenhagel, az államalapításunk szent ünnepén digi cd-n és bakeliten érkező háromszámos EP, mely anno a Persecution Mania zárószámaként csaknem három és fél évtizeddel ezelőtt napvilágot látott, egyik legklasszikusabb ős-Sodom-alapvetés után keresztelték el.

A Bombenhagelt természetesen újravették a mostani felállással (aminek fele már az eredetiben is hallható volt, hiszen Angelripper mellett akkor is Frank Blackfire nyűtte a húrokat), a végeredmény azonban közel sem tér el annyira az eredetitől, mint teszem azt a régi Testament-cuccok felturbózott verzióit tartalmazó, egyébként kiváló First Strike Still Deadly esetében. A Sodom eleve visszarepült az időben vagy harminc-negyven évet a legutóbbi nagylemezzel, a Genesis XIX szemlélete pedig maximálisan tetten érhető az új Bombenhagel esetében is. Szóval szó sincs itt semmiféle besúlyosított, netán lehangolt átértelmezésről: a hatpercesre hizlalt, 2021-es változat szinte egy az egyben az a porszívóhangzású, kult-esszencia, mint az eredeti volt. Érdekesség persze, hogy ezúttal négyes felállásban került rögzítésre a dal, ráadásul pedig az a Harris Johns is szólózik benne vendégként, aki egyébként hangmérnökként és producerként keresi a kenyerét, de már a '87-es változatban is tekert egy gitárszólót.

Az EP legfőbb vonzereje ettől függetlenül persze nem ez a track, hanem a két, eddig kiadatlan stúdiófelvétel, a Coup de Grace és a Pestiferous Posse. Előbbit az egyik új hús, Yorck Segatz írta, témáját pedig a thrash metalban oly közkedvelt társadalomkritika adja – globális felmelegedés, környezetszennyezés stb. –, mindezt tömör, háromperces thrash-alapvetésbe gyúrva. Fontos, hogy mindkét új dal friss, azaz elvileg nem a Genesis XIX-ről lemaradt töltelékekről van szó. A Coup de Grace esetében tuti ez a helyzet, ez ugyanis tényleg túl jó ahhoz, hogy csak úgy lemaradjon egy Sodom-nagylemezről – főleg a nem túl acélos utolsó anyagról. Ráadásul felfogásában sokkal inkább idézi az Agent Orange – Better Off Dead korszakos aranykort, mint a korai, minimalista cuccokat. A csapat nagy dolgokat ígér jövőre: többek között egy 40. szülinapi nagylemezt is, és ha azon majd a Coup De Grace által fémjelzett irányba fordulnak, én már boldog leszek. A Pestiferous Posse az amerikai vadnyugatra repít minket, és szintén kevésbé old school, mint a Genesis XIX volt, ez is maximálisan rendben van, a döngölős középtempót fapados thrash-kalapálással váltogató megoldásaival együtt.

Tavaly nem igazán talált be nálam a Sodom-féle hátraarc, de az ezen az EP-n hallható két új szerzemény mindenképpen reménykeltő: úgy tűnik, Tom Angelripper és csapata nem feltétlenül akar már úgy tenni, mintha még mindig 1985 lenne, és ez akkor is jó, ha a Sodomnál kevesen ragaszkodnak erősebben a hagyományokhoz.