Shock!

A Sodom sosem végletekig cizelláltságról volt híres. Ettől függetlenül nekik is voltak a zsigeribb, zajosabb, ösztönösebb (vagy ha úgy jobban tetszik: tufább) anyagaik mellett kidolgozottabb, polírozottabb cuccaik is. Előbbire ott van példaként a Get What You Deserve, utóbbira meg mondjuk a Better Off Dead. Bernd „Bernemann" Kost 1996-os érkezésével viszont szépen ráálltak a kulturáltabb vonalra, és ha megkerülhetetlen alapvetéseket nem is szállítottak le, mégis megbízhatóan és menetrendszerűen hozták a szintet. Épp ezért nagyjából derült égből érkezett a hír két éve, hogy a fő szodomita Tom Angelripper nem csak régi harcostársát, a mellette több mint két évtizedet lehúzó – és ezzel rekorder – Bernemannt eresztette szélnek, de kivágta a banda történetének messze legjobb dobosát, a csapatban töltött időt tekintve szintén majdnem dobogós Markus „Makka" Freiwaldot is. Az ok a lelkesedés, az elkötelezettség hiánya és a kreativitás állítólagos csökkenése volt, amiből én ugyan sokat nem érzékeltem, de ha a főnök szerint így volt, ám legyen.

Bernemann és Makka kiebrudalásuk után természetesen együtt folytatták, és hoztak össze egy új formációt Bonded néven, Angelripper pedig visszaintegrálta a csapatba a Persecution Manián és az Agent Orange-en, valamint a Kreator Coma Of Souls lemezén már teuton thrash-történelmet írt Frank „Blackfire" Gosdzikot. Meg egy plusz gitárost, Yorck Segatzot, így a Sodom négyes felállással fordulhatott rá az új anyagra. A megújulás utáni első dobos, Husky idáig már nem jutott el: két év után Toni Merkellel a bőrök mögött érkezett meg novemberben a tizenhatodik nagylemez, Genesis XIX címen. Ha pedig a felállásba visszatért az a gitáros, aki a zenekar nagybetűs, mai napig megkérdőjelezhetetlen hivatkozási alapnak tekintett lemezén pengetett (meg a Kreatornél kábé ugyanezt jelentő Comán), akkor a mezei rajongó bizony igencsak nagy dolgokat vár.

És aztán óhatatlanul csalódik. Mert egy dolog, hogy a Genesis XIX egyértelmű és indokolatlan hátraarc a Sodom huszonöt évvel ezelőtti stílusához, szintjéhez, de sajnos annak is gyenge. A klasszikus anyagokon ugyanis képesek voltak az egyszerűséget, az ösztönösséget és a porszívós hangzású primitívséget is jó dalokba csomagolni – épp ez tette őket naggyá. Az új cucc viszont egyszerűen csak szürke. Itt van tizenkét dal, csaknem egy órában, ezek többsége viszont kimerül annyiban, hogy felturbózott Motörhead-témákat tolnak el, jó koszosan és zajosan. Régen is ezt csinálták persze, csak valahogy a végeredmény volt sokkal erősebb és karakteresebb.

A Blind Superstition intrója után nyitó Sodom & Gomorrah még okés, bár ebben sem történik semmi igazán kiugró, de a soron következő Euthanasia már kifejezetten gyenge. A címadóból össze lehetett volna vágni egy jó dalt, de hét és fél percig húzni már abszolút hiba volt, és a színvonal sajnos később is csak néha ugrik meg. A középtempón dohogva induló, a hagyományokhoz tíz év után visszatérve, német nyelven megszólaló, totál régisulis Nicht Mehr Mein Land egyértelműen emeli a színvonalat, az ismét csak hét perc felé kúszó, slayeresen induló Harpoonert viszont megint csak túlhúzzák, a többi track pedig kábé említésre sem érdemes. Érdekes módon a lemez utolsó harmada sikerült a legjobban, hiszen az itt hallható Occult Perpetrator, az Indoctrination és a záró Friedly Fire is emlékezetesebbre sikerült, mint – kis túlzással – az előttük hallható dalok bármelyike, a végső egyenleg azonban még így is csalódást keltően sovány.

Sok esetben nyugtatják magukat a rajongók azzal, hogy kedvenc bandájuk szétszakadásával akár nyerhetnek is, hiszen egy helyett szerencsés esetben kettő vagy több jó zenekarnak is örülhetnek innentől kezdve. Mivel számomra az egyébként sokat hozsannázott Bonded-nagylemez sem volt nagy eresztés, a Genesis XIX pedig egyértelmű csalódás, a Sodom esetében fenti remények nem jöttek be; egyértelműen buktunk a kenyértöréssel.