Shock!

Még csak az év elejét írjuk, de már biztos, hogy 2020 egyik komoly meglepetése a Bonded lemeze. A német csapat két alapembere Bernd „Bernemann" Kost gitáros és Markus „Makka" Freiwald dobos, akiket Tom Angelripper meglehetősen váratlanul rúgott ki kábé két évvel ezelőtt a Sodomból enerváltságra, motiválatlanságra hivatkozva. Nem tudom, hogy ez paprikázta-e fel a két arcot, netán az új társak hozták ki belőlük a tutit, de egyvalami biztos: ezzel a lemezzel elég komolyan odacsapták a névjegyüket az asztalra.

Bernemann és Makka zenésztársai a Bonded soraiban Ingo Bajonczak énekes (Assassin), Marc Hauschild basszer és Chris Tsitsis gitáros (ex-Suicidal Angels), a zene pedig természetesen thrashes, viszont ha arra számítanál, hogy csináltak valami Sodom-kisöcsit saját Agent Orange-ekkel, Bombenhagelekkel meg hasonlókkal, tévedsz. Kicsit félreviszi az embert a szerencsétlenül megválasztott név is, elvégre a Bonded szóról metalban máig mindenki a Bonded By Bloodra asszociál – miközben a zene éppúgy nem Exodus-kópia, ahogyan Angelripper bandájához is csak a személyi összefonódások meg a műfaj kötik.

Mint a fentiekből is rájöhettél, lényegesen színesebb, izgalmasabb ez a muzsika a Sodoménál, de emellett modernebb is. Miközben az EP-k alapján Angelripper két gitárossal, megújult felállással sem csinál nagyon mást vagy fejlettebb dolgot, mint korábban, Bernd és Markus az új zenésztársakkal más irányba indult: zeneileg groove-osabb, súlyosabb, szaggatósabb, emellett technikásabb és sűrűbb zenében utazik a Bonded, mint a Sodom. Nem hiányzik innen a germán thrash jellegzetes hideg-rideg gonoszsága sem, de közben legalább ennyire közel állnak az amerikai vonalhoz is. Ha nevekkel kell dobálóznom – márpedig az új csapatoknál általában kell –, azt mondanám, legalább annyira benne van az érzésvilágban a Lamb Of God, a Slayer és a Pantera is, mint a Sodom vagy a Kreator.

Mindez önmagában persze nem mond túl sokat 2020-ban, és valószínűleg én is csak a vállamat vonogatnám a dologra, amennyiben nem tették volna topra a dalokat. Viszont itt ez történt. Miközben mondjuk az Out Of The Frontline Trench esetében néhol még egy minialbum időkeretében is kényszert érzek a léptetésre, a Bonded 52 percben is képes szórakoztató maradni. Kellően változatosak a tempók, szögelős thrashtől fejrázós groove-okig, agyba rögzülő harmóniákig minden akad itt, ráadásul annak ellenére is magától értetődő, könnyen fogható a zene, hogy a műfaji keretek között kimondottan muzikálisak maradnak. Ingo barátunk is elég sokféle módon szólal meg a nótákban: kellően agresszív, karcos torok, akinek az öblösebb, mélyebb témák ugyanúgy mennek, mint a hisztérikusabb ordibálás, és többnyire az is működőképes, ha éppen szimpla, de ízes dallamokra vált.

Nem feltétlenül akarom dalokra bontva szételemezni a hangzását tekintve is jó bivaly, tömény albumot, de ha csúcspontokat kell kiemelnem, hát a Blitz mesterrel megerősített – és tempóit, riffelését tekintve is eléggé overkilles – címadó mindenképpen ide tartozik, mint ahogy elsőre kiugrik a Je Suis Charlie is. Utóbbi dal nagyjából a Bonded minden erényét egybesűríti az egyszerre okos és izmos gitármunkától kezdve a pusztító intenzitáson át egészen a kiváló kórusig. De királyság a The Rattle & The Snake sodró, majd herflivel (!) színesített betonozásba váltó zúzdája, a doomos riffeket is csatasorba állító, legdallamosabb No Cure For Life vagy a finoman melodikus, szépen megfogalmazott torzítatlan felvezetéssel operáló The Outer Rim zárás is. Bár utóbbinál Ingo mintha kicsit már túlterjeszkedne a képességein. De még csak épphogy, és maga a nóta nagyon ott van a szeren.

Mint említettem, fogalmam sincs, valójában miért rúgta ki Bernemannt és Makkát a Sodomból a jó öreg Onkel Tom, de erről a lemezről nekem kábé utoljára jutna eszembe, hogy motiválatlan, a zenélésbe beleszaró, fejlődésképtelen arcok készítették. Előrehaladottabb, kiműveltebb, izgalmasabb és lényegesen magasabb színvonalú ez a muzsika, mint a Sodomé, miközben durvaságban is felülmúlják Angelrippert. Csak azért vonok le fél pontot, mert Bajonczak mester hangján a dallamos részeknél még lehetne fejleszteni. De ettől függetlenül ezen a vonalon egészen biztosan az év egyik kiugró anyaga a Rest In Violence, tényleg ajánlom mindenkinek.