Shock!

Egy-egy új Sodom lemez érkezésének híre általában nem forgatja fel fenekestül a rockvilágot. Tom Angelripper hordájának persze van egy jókora és egyben igen lojális rajongótábora, akik nagykanállal kajálják a csapat muzsikáját, azonban sosem övezi egy új Sodom-produktum érkezését akkora várakozás, mint mondjuk a pályatárs Kreator esetében. Ettől függetlenül a csapat az elmúlt másfél évtizedben kiegyenlítetten magas színvonalat hoz, így sosem vesz zsákbamacskát az egyszeri rajongó, ha beruház az aktuális hanghordozójukra. A '90-es évek közepének kissé hullámzó, útkereső, sőt elbizonytalanodott korszaka után ugyanis az évtized végére rátaláltak arra az ösvényre, melyen haladva azóta is szállítják a tipikusan sodomos lemezeket, a rajongók teljes megelégedésére.

Az Epitome Of Torture címmel áprilisban megjelent tizenharmadik stúdiólemez sem tér le a jól bevált ösvényről, azonban mégis kicsit más, mint elődje. Persze csak úgy sodomosan, tehát nagy vargabetűk a három évvel ezelőtti, egyébként kiválóra sikeredett In War And Pieceshez képest nincsenek, azonban valamelyest változatosabb, sőt, dallamosabb ezúttal a csapat zenéje. A nyitó My Final Bullet rögtön olyasfajta akusztikus, hangulatfestő témázgatással indul, amit inkább Mille Petrozzától várna az ember. Bár zenéjében később tipikusan szodomista ez a dal, a refrén kifejezetten fogós és dallamos Angelripper-mércével mérve, ráadásul Bernemann is egy meglehetősen melodikus szólót ereszt el benne. Noha a fogós gitárszóló megmarad, a roppant ötletes című, kettes S.O.D.O.M. már egy tipikus, agresszív, horzsoló Sodom-zúzda (mi más?), se több, se kevesebb. Egy hagyományőrző darab, ahogy a címadó is, épp csak utóbbi középtempón dohog végig.

A klipesített Stigmatized szinte már blackes tempójával a kevéssé szép emlékű Tapping the Vain korszakba visz vissza, szerencsére azonban sokkal jobb, mint az 1992-es cucc volt, illetve az sem elhanyagolható szempont, hogy nem kell egy egész lemeznyit elviselni a hasonló témákból. A soron következő Cannibal aztán egy igazán meglepő darab, hiszen az iszonyat súlyos, lassú indítás után folyamatosan váltogatják benne a tika-tika-tempót és a lassabb dolgokat, ami eddig nem volt épp tipikus Sodom-sajátosság. Ráadásul szaggatottsága ellenére kifejezetten erős, úgyhogy nyugodtan kijelenthető, az ilyesmiket kéretik majd jövőben sem mellőzni.

A Shoot Today – Kill Tomorrow egy tipikus gyors Angelripper szám, fogós refrénnel, amelyet a dallamos vonalat erősítő Invocating the Demons követ. Ebben Tom megint csak a melodikusabb énjét veszi elő, és meglepően jól is áll nekik a végeredmény, csakúgy, mint a kissé szellősebb muzikális megfogalmazás is. A Katjusha – ami egyébként a szovjet hadsereg legrettegettebb, nálunk Sztálin-orgonának hívott második világháborús rakétavetője volt – Matvei Blanter 1938-ban írt harci indulójának hangjaival indul, majd a címéhez mérten intenzív dal lesz belőle. Abszolút koncertre való, ahogy a kissé rockosabb Into the Skies of War is, melyben a kultikus brit csapat, a Tank hatását is elég erősnek érzem. A záró Tracing the Victimet Angelripper azzal a Nadja Hertennel közösen írta, aki már az előző lemez szövegeibe is besegített, és ez is egy lazább, de rossznak egyáltalán nem nevezhető darab.

Bár elsőre kicsit szürkébbnek tűnt, mint az In War And Pieces, minél többet hallgatom, annál inkább bejön az Epitome Of Torture is. Alapvetően azt kapjuk tőle, amit vártunk, van azonban néhány finomság és újítás is rajta, ami izgalmassá, érdekessé teszi. Az Obsessed By Cruelty vagy a Tapping The Vain rajongói lehet, hogy kiakadnak tőle, de attól ez még egy jó kis lemez.