Shock!

Felfokozott kíváncsisággal vártam a negyedik Soilwork korongot, a - sajnos - csak félig látott koncertjük óta ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy magaménak tudjam az előző három lemezüket. Az új lemez a külcsínt tekintve bizakodásra ad okot, a borítót Travis Smith alkotta, ötletes, gusztusos - habár mégis valahol gusztustalan, amint tömérdek lepke reppen ki egy szájból -, és már azért imádnivaló, mert fehér. Végre kezdenek a metalzenekarok elszakadni a kliséktől, hogy egy borító csak sötét színű lehet.

Nem kerülgetem a témát, belevágok a közepébe. Amilyen nagyon vártam a lemezt, olyan nagyon nem tetszett első hallgatásra. És még másodikra sem annyira. Csalódtam. Mert eltűnt a zenekar első három anyagára jellemző tiszta agresszió, nyers erő, ami szinte kibuggyant a régebbi korongokból. Aztán valahogy szép lassan megbarátkoztam ezzel is, habár eltelt közben néhány hét.

Ha valaki nem tudná, Devin Townsend volt a producer és ez elég markánsan rányomta a bélyegét a dalokra. A hangzásra - naná - de még a dallamokra, a refrénekre is. Nagyon. Sokszor mintha nem is Soilwork lemez szólna, hanem Devin Townsend. Ez szomorú. Legalábbis engem elszomorít. Oké, zseni a srác, meg minden ilyes, de egy már elég szépen kiforrott egyéniséggel rendelkező zenekar világába ennyire belenyúlni - nem szép dolog. A másik fele meg az, hogy pont ezektől a DT-s dolgoktól lett olyan imádnivaló mégis a lemez, pl. a nyitó dal, a Follow The Hollow vehemens középrésze ezredszerre is megmozgatja az embert vagy a The Flameout fantasztikus refrénje tartós hidegrázást okoz. Björn "Speed" Strid énekdallamain érezhető a legnagyobb fejlődés, bár szépen meg lett vezetve a srác, mit hogyan és miért tegyen. És mégsem tudok haragudni érte, Devin kihozta a maximumot Stridből, jelen esetben legalábbis. Pedig elég sok megoldás túlságosan DT-s. És ez zavar valahogy mégis. Pedig jó. Értitek ezt? Azért arra kíváncsi lettem volna, hogy egy másik producerrel milyen lett volna a lemez.

Azok számára egy kis jellemzés, akik még sosem hallottak Soilworköt: képzelj el egy vadul - svédesen dallamosan - riffelő brigádot, ahol a töménység ellenére a fogósság az elsődleges szempont, az énekes ordít, illetve a refréneknél egyfajta jellegzetes, többszólamú vokáltémákat hoz, a dobos srác okosan, technikásan és feelingesen üti a bőröket és mindehhez némi kiegészítő (netán szólisztikus, de szigorúan csak rövid időre) szintetizátorszőnyeg is kerül, amit néha szinte észre sem veszel, de ami nagyon hiányozna, ha nem lenne. Úgy nagyjából ilyen. Köthető valamennyire az In Flames-vonalhoz, és mégse. Visszatérve a mostani lemezhez, az isteni Devin is megcsillantja hangszálait a Black Star Deceiverben és a Song Of The Damnedben, a BSD egyébként az egyik húzószám a lemezről.

A Natural Born Chaos egy tipikus letaglózó-lemez, fejbekólintós, energiaszippantyús, és mégis jól érzed magad utána. Nagyot léptek előre, de nekem akkor is egy kicsit felemás-érzésű a korong, ezért nem maximális a pontszám. Azért szívem szerint minden metalzene-kedvelővel megismertetném a Soilworköt. Bármelyik lemezüket. Azonnal.