Shock!

Bevallom, bajban voltam, és most is bajban vagyok, mert itt van egy album, amiről nagyon nehéz írni. Nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit ez az izlandi együttes művel. Nyilvánvaló, hogy egy izlandi "viking metal"-ként aposztrofált zenekar nem a tömegeket akarja meghódítani, de a korábbi lemezekhez képest eléggé el is távolodtak ettől a vonaltól, és nem lehet őket ugyanabba a skatulyába belehelyezni, mint a finn, svéd pogány / viking zenét játszó csapatokat.

Hosszú történet persze az övék: 1993-ban alakultak, csak mint project, 1996-ig kellett várni az első cd-re, (az is csak minialbum volt), az első igazán nagy dobásuk a 2002-ben megjelent I Blógi Og Anda című album volt, ezen is sajátságos hangzásvilágot prezentáltak. Mindeközben persze a szokásos tagcserék, kiadóváltások kálváriáját is végigjárták. És ha valaki megérdemelné, hogy odafigyeljenek a munkásságukra, akkor a Sólstafir az; ezt bizonyítja a "Keserűség mesterműve" is (hé, ez elég My Dying Bride-os cím!). Bathory, Primordial, VHK, In The Woods, Ulver... csak néhány a felmerülő, felderengő párhuzamok közül, de igazából egyikhez sem hasonlítható.

Már a nyitó tétel a maga húsz perces (!) időtartamával is jelzi, hogy milyen kidolgozott, masszív szerzeményekről van szó. Andalító, operás női énekkel indul a lemez, aztán kezdenek el gördülni az első gitárdallamok, eleinte gyorsan, kiabálós-kántálós énekkel kísérve, olyan energiával, mint egy gejzírkitörés (ha már Izlandnál tartunk), aztán lassul a téma, gördül, mint a sziget partjait simogató hullámok; hömpölyögnek a melódiák, hullámoznak, magasba emelnek, mint a szél és lágyan tovább repítenek, mint egy őszi falevelet, csak az utolsó percekben gyorsulnak fel ismét, akkor viszont zabolátlanul, mint a viharos tenger feletti orkán. A másodikként érkező Nature Strutterben is eléggé a korai Halottkémeket idéző Adalbjörn Tryggvason kántálós, tüdőt szaggató ordítása - sámánok ereje lakozik ebben az emberben, az biztos. Ez egyébként egy szaggatott riffelésű, gyorsabb tétel, itt is, és az egész lemezen kitűnő munkát végez Svavar Austman basszer, pengetései és az egész játéka egyedi és gyönyörű! A Nature Strutter aztán kb. az ötödik percnél egy mindent elnyelő örvénylésbe csap át, menthetetlenül, iszonyatos erővel ragad meg a tomboló erejű ZENE. A harmadik tétel, a Blodsoaked Velvet leginkább a Primordialt juttatta eszembe, egy igen metalos darab, olyan kegyetlen nyitással, hogy leszaggatja az ember fejét, szaggatott riffelésekkel, dallamos gitártémával, hatalmas dinamizmussal - mindez alig több, mint öt percben.

A Lux Fare is hullámzó, kellemes gitárpengetésekkel indít, ellazulnék, de bejönnek a dobok, a riffek elkezdenek dübörögni, gördülni, kíméletlenül beletaposva az anyaföldbe, aztán elhalkulnak, ismét csak a kellemes, akusztikus témák merengenek, a háttérben szél, vízcsobogás, madárhangok hallatszanak, de aztán megint hasítani kezdenek a gitárok, őserővel kavarognak a melódiák, talán ebben a dalban van a legtöbb váltás, kicsit hasonló a Ghosts of Light is, tele valami nagyon mély fájdalommal, itt éreztem ugyanazt a megmagyarázhatatlan érzést, ami a MDB albumok hallgatása közben szokott elfogni; hogy valami megfoghatatlan fájdalom bujkál a szívemben, amit ki kellene üvölteni magamból. A Ritual Of Fire megint csak a VHK zabolátlanságára hajaz, a záró Náttfari pedig talán a legnyugisabb tétel a lemezen, nemhiába záróakkord eme hatalmas zenei katarzisok után. Szóval nemcsak a keserűség mesterműve, hanem az egész underground paletta dísze ez a lemez.

Nem tehetek róla, ez egy akkora tízes, mint egész Izland!