Shock!

2007-es lemezével komoly váltást vitt végbe a Tony Kakko vezette Sonata Arctica. Míg korábban jobbára azonnal ható, közérthető speed himnuszokkal operáltak, addig az Unia egy epikusabb, összetettebb, nehezebben befogadható, pont ezért izgalmasabb lemez volt.

Ráadásul jól is állt az új irányvonal a csapatnak, sikerült bebizonyítaniuk, hogy végre rátaláltak saját stílusukra, egyben meg is szabadultak a nagy testvér Stratovarius velük kapcsolatos állandó emlegetésétől. Két évvel az Unia után itt van tehát az új lemez, mely pont ott folytatja, ahol az előző anyaggal a srácok abbahagyták.

Már az Everything Fades to Gray intróról kapásból meg lehet mondani, hogy Kakko szerzemény, annyira szonátás billentyűzéssel indul, a nyitó Deathaura pedig egy az egyben hozza az Unia világát. Nincs visszatérés tehát a korai lemezekhez, megmaradt a nagyívű szimfonikus betétekkel operáló musicales világ. Érdekesség, hogy az első énekhang egy hölgytől érkezik, ettől eltekintve azonban a Deathaura akár az előző anyagra is felférhetett volna. Egy több mint hétperces, musicales darab ez, nagyívű dallamokkal és egy jó adag szimfonizmussal, és annak ellenére, hogy nem egy tipikus kezdés, a lemez egyik legjobbja. A kettes The Last Amazing Grays egy könnyedebb darab, slágeres alaptémával, de a nóta végén elővezetett zakatolós riff is tetszik, kimondottan erős tehát a lemez eleje. A harmadikként érkező Flag in the Ground az egyetlen dal, mely a korai Sonatát idézi, egyben pedig a legvidámabb téma, talán nem véletlenül. Mivel kifejezetten szeretem a korai SA anyagokat, így ez is tetszik, ha objektíven nézzük, akkor viszont picit szürkébb, csakúgy, mint a szomorkás Breathing, mely bár egy kellemes, borongós téma, de nincs benne semmi kiemelkedő.

Az új lemez legnagyobb gyengéje egyértelműen ugyanaz, ami az Uniának is volt, nevezetesen, hogy Tony Kakko bizony nem elég ide. Ezer hangon szólal meg, de a különböző énekstílusok mindegyikében sajnos nem tud egyformán erősen teljesíteni. A védjegyzett Kakko dallamok természetesen nagyon rendben vannak (The Last Amazing Grays vagy As if the World wasn't Ending pl.), de amikor valami újjal kísérletezik, amikor eltér a már megszokott megoldásoktól, az nem mindig sikerül tökéletesre. Utóbbira talán legjobb példa a The Dead Skin, melyben a rekesztések kifejezetten gyengék, de a Zeroesban hallható effektezett énektémák is furcsává teszik a dal összképét, annak ellenére, hogy a refrén kifejezetten jó. A kicsit szürkébb nóták után szerencsére a lemez vége ismét erős. A Juliet szintén egy musicalesebb darab, a No Dream can Heal a Broken Heart pedig tipikusabb SA sláger, azonnal ható, ragadós énektémákkal, ráadásul ebben is felcsendül Johanna Kurkela, tovább színesítve a dalt.

Összességében elmondható, hogy bár az irányvonal maradt, ezúttal természetszerűleg nem tűnik annyira izgalmasnak a lemez, mint az Unia volt, ráadásul ezúttal egy-két szürkébb tétel is becsúszott. Bár valamivel kevésbé fogott meg a The Days of Grays, mint elődje, azért ez még mindig egy jó kis album.