Jon Schaffer visszatért, ám sajnos ezúttal nem egy újabb Iced Earth lemezről kell beszámolnom, hanem valami olyasmiről, amelyet a mester valószínűleg világmegmentő metalnak hívna. Én – vele ellentétben – ezt a szólóprojektjét egyszerűen unalmasnak nevezem, ami labdába se rúghat az Iced Earth mellett.
Schaffer, megelégelve a kapzsi bankok és álnok politikusok sötét ténykedéseit, megalapította a Sons Of Liberty nevű mozgalmát, mely egy kétes értékű videókkal és könyvajánlókkal teli weblap, és az onnan ingyen letölthető album képében formálódott meg, még a tavalyi évben. Célja mindezzel az volt, hogy felnyissa az emberek szemét, s akár egyfajta világszintű forradalmat kirobbantva fellépjenek a zsarnoki kormány(ok) ellen. Természetesen az oldalról ingyen letölthető zenei anyag is ehhez a koncepcióhoz kötődik szorosan, s bárki, aki nem amerikai lokálpatrióta, lefogadom, hogy csak kínosan fogja vonogatni a vállát a Brush-fires Of The Mind hallgatása közben. Persze, Schaffer elvakult hazaszeretetén talán már nem kéne megütköznöm, de az a helyzet, hogy csak kevés zenésznek áll jól a politizálás, Schaffer pedig sajnos nem tartozik ezen alkotók közé.
Mindezek után bizakodva fordulhatnánk a zene felé, hogy az majd képes lesz kiköszörülni a csorbát, de az a nagy helyzet, hogy a Brush-fires Of The Mindon hallható dalok nem többek, puszta Iced Earth tölteléknótáknál. Teljességgel fantáziátlan futamokkal és ötletekkel terhelt háromnegyed órát kapunk, amin csak tovább ront az a tényező, hogy az albumot Jon Schaffer egymaga énekelte fel. Márpedig ez nagy hiba volt, mert bár nincs rossz hangja, de egy, maximum két dalnál tovább nem tud lekötni, nincs benne elég szín hozzá. Hanghordozása és acsarkodása máskülönben jellegzetesen Iced Earth-ös, amiből kiderül, hogy anyacsapatánál a hangszerelés mellett azért komoly befolyása van a vokálok kialakításának terén is. Ennél talán kisebb gondot jelent az, hogy a dobokat is Schaffer programozta, bár az anyag statikusságát e tényező csak tovább erősíti.
Maguk a dalok nehezen mérhetők Schaffer korábbi műveihez, de hangulatukban leginkább az utóbbi idők Iced Earth lemezeihez hasonlítanám, de azoktól dalszerzés szempontjából jóval elmarad. A nyitó Jeckyll Island még ígéretes, tempós kezdés, viszont Schaffer egydimenziós hangja a refrénnél veti igazán vissza a dal lendületét. Az utóbbi két Iced Earth album keleties világát eleveníti fel a Don't Tread On Me, de ennél többet nem képes felmutatni. A False Flag hangszerelésileg sűrű, az egyik legérdekesebb darab az albumon, Iced Earth-ösen feszültségfokozó bridge-dzsel, de aztán jön az első lírai, és a maradék lendület is elszáll. Az Our Dying Republic valószínűleg csak annak lesz újdonság, aki még életében nem hallott Iced Earth lemezt, mert ez egy tipikus lassú dal, az alapbanda stílusában, de sajnos elég szürkére sikeredett. Innentől aztán jön az önismétlés, és most már bizonyossággá válik, amit eleddig csupán sejteni mertem: a Sons Of Liberty nem a zenéről szól, itt bizony a naiv mondanivaló felülír mindenfajta kreativitást.
Kár érte, mert ilyen formában ennek az egésznek semmi értelme sincs. Egyszer meg lehet hallgatni, egy-két kiemelkedőbb momentuma akad, de véleményem szerint a Brush-fires Of The Mind nem más, mint puszta zenei aláfestés egy zavaros és honszeretettől túlfűtött eszme számára. Azért remélem, hamar kitisztul a mester elméje, és hozzálát a következő Iced Earth anyagnak, aminek lassan már épp itt volna az ideje.
Hozzászólások