Shock!

Nem mondhatnám, hogy reszketni kezdtem volna az izgalomtól a tizenegyedik Soulfly album megjelenésének hírére. Az a típusú ámokfutásos tömeggyártás, amit Max Cavalera művelt az elmúlt esztendőkben, még az edzett fanok idegeit is próbára tette. Leírtam már az Archangel kapcsán: érthetetlen, hogy valaki miért ragaszkodik makacsul ahhoz, hogy ontsa magából (ilyen-olyan zenekaraival, projektjeivel) az albumokat, miközben azok színvonala enyhén szólva is kívánnivalót hagy maga után. Valamit mintha Cavalera is kezdett volna kapizsgálni a nem túl vidám visszajelzésekből, mert a Ritual ezerszer hallgathatóbb, mint az előző három album.

Örülök ennek az anyagnak, és van miért. Max maga szürkítette bele az előző esztendők produktumaival saját magát a középmezőnybe, s különösen kínos volt ez annak fényében, hogy az általa folyamatosan szapult Sepultura tavaly egy igazi mestermunkát rakott le az asztalra, miközben egykori kollégájuk folytatta a kliséhalmozást. Éppen ezért üdítően hatott rám a Ritual megjelenése előtti szövege, amelyben elmondta: az első albumokat hallgatta folyamatosan, azok inspirálták, így „úgy döntöttünk, hogy kicsit visszakanyarodunk a törzsibb megközelítésű dolgok felé, mert most ehhez volt kedvem". A lényeg az utolsó félmondatban rejlik. Szeretjük a karakán tökösséget, az őszinte szavakat, Max pedig legalább világossá tette, hogy a sok plasztik után valami olyasmit akart, amiben őszintén örömét is lelte.

A kicsi visszakanyarodás a törzsi dolgok felé tényleg nem tekinthető óriásinak, őrültnek pedig végképp nem nevezhető az album (szintén Max jellemezte így az anyagot), de végre nem a fejem fogtak az unalomtól és a fantáziátlanságtól a hallatán. Sőt. Míg az Archangellel a zenekar valóban eljutott önmaga paródiájáig, addig a Ritual mintha újra kezdené irányba pakolni a dolgokat. A nyitó- és címadó nóta nemes egyszerűséggel a Prophecy kezdete, az első másodpercekben jelezve, hogy Max nem kamuból hallgatta a régi albumokat. Kellemes meglepetés, ez nálam tényleg befért volna a kétezres évekhez, még akkor is, ha egyszerű másolatnak tekinthető. A Dead Behind The Eyesban a régi jó ismerős, Randy Blythe üvölti szét magát vendégsakálként, amiért jár a plusz pont. Talán az egész Ritual legjobban sikerült nótáját hozták össze vele, s bár minden elem ismerős (a Metallica-kopin még fel is röhögtem), az energiabomba miatt az egésznek van egy olyan húzós feelingje, ami élvezhetővé teszi az album hátralévő részét is. Már itt érződik az „ehhez volt kedvem" igazsága. Max végre nem túltermelési kényszerbetegségből tojt ki egy albumot, hanem azért, mert élvezte.

A Ritual végig élvezhetően, ötletesen hozza ezt a színvonalat. Ráadásul egyenletesen. Az előző albumokkal szemben nem tudtam egy nótára sem azt mondani, hogy töltelék lenne. Precízen kidolgozott, messze nem paneltételek sorjáznak egymás után, néhány kiugróan színvonalas számmal. Nincs agyonbonyolítás, Max nem akarja bebizonyítani, hogy még mindig ő a legnagyobb ász a pakliban, hozza a finomabbnál finomabb, egyszerű, nem agyonbonyolított riffeket, Marc Rizzo szólói éppen addig és úgy hasítanak, ameddig és ahogyan kell, élvezetesen, játékosan, s egyáltalán, valahogy mintha helyükre kerültek volna az évek óta káoszban lebegő dolgok. Az Under Rapture irgalmatlansága például kiváló példa arra, mitől lehetett a Soulfly egykoron megkerülhetetlen tényező, abban az időben, amikor még szólt is valamiről, míg Bite The Bullet régi időket visszahozó atmoszférája, vagy a Demonized akusztikus gitárból igazi thrashbe átcsapó játékossága és fantáziája az örömzene csúcsa az albumon. Muszáj külön kiemelni a Feedback! című eszelős rock and rollt, amelynél meg is akadtam egy pillanatra, mert annyira Motörhead, amennyire csak lehet, így gyanakodni kezdtem. Pedig saját szerzemény, Max maga árulta el, hogy ez bizony tisztelgés a legnagyobb elődök előtt. Nem kakukktojás, hanem hibátlan szám, amelynek nagyon is ott a helye az albumon.

A Ritual legfőbb erőssége talán az, hogy Max végre elfogadta: tud még jó zenét csinálni a Soulfly-jal, ha nem akar görcsösen megfelelni valaminek vagy valakiknek, ha nem akar túlnyúlni egykori önmagán, hanem szimplán elengedi a fantáziáját, és tartja magát az „ehhez van kedvem" tételhez. Jó volt végre olyat hallani tőle, amiben az örömzene dominált és nem a kényszer. Én is örömmel írtam rá egy erős nyolcast.