Eddig nem sokat tudtam a Stainless Steel zenekarról; úgy éltek emlékezetemben, mint a Demonlord bőgős/énekes Jurásek Balázs öccsének bandája, akik szintén az úgynevezett NWOHHM hullám első zenekarai közt voltak. Az infólapból aztán kiderült, hogy jócskán le vagyok maradva, hiszen Jurásek Dániel már 2003-ban kilépett a csapatból, sőt, azóta már egy újabb énekest, Philippe Breuilt is elfogyasztotta a csapat, így a negyedik Stainless Steel lemezen ismét új torok, Kreisz József hallható.
Annak ellenére, hogy meglehetős szkepticizmussal figyelem a honi heavy metal bandák többnyire eléggé vérszegény próbálkozásait, az Albert Camus Pestisén alapuló The Plague kellemes meglepetésként ért. Már eleve jó érzés volt nekifogni a lemeznek, hiszen kétoldalas, részletes infóval és zenekari fotóval együtt, igényes booklettel érkezett. (Az egyetlen negatívum, a frontborító, ami kész botrány. Könyörgöm, egy tényleg igényes és szép anyagot ilyen ocsmány köntösbe csomagolni tényleg bűn, totál visszaveti, az egyébként tényleg impozáns kiállítású lemezt.)
A nyitó Oran, 1940... intrója után azonban sajnos lelohadt kissé a kezdeti lelkesedésem, hiszen a Beginninget felvezető riff minden, csak nem ütős. Sajnos az egész lemeznek gyenge a hangzása, a hangszerek közül pedig a hathúros szól a legrosszabbul, konkrétan alig valamivel jobb, mint a demós szint. A kezdőnóta viszont zeneileg teljesen rendben van, egy direktebb, egyszerűbb dal, és a legtöbb esetben kritikus pontnak tekinthető énekkel sincs semmi gond. Kreisz Józsinak nincs túl nagy hangterjedelme, viszont nem vállalja túl magát, nem csúszkál, és igen jó kis fogós témákat hozott össze.
A második Children of the Innocent aztán totális meglepetés, ugyanis az olyan agyasabb, progosabb bandák hatását lehet benne vastagon érezni, mint pl. a Pagan's Mind. Hihetetlen, hogy végre ezt is leírhattam magyar zenekarról. Enyhén tördelt, finoman progos darabról van szó, üde színfolt az itthoni palettán. Nagyjából hasonló, ám kissé tradicionálisabban a New Spell, a „címadó" Pestilence viszont nem tetszik. Kissé beleragadt ugyanis az itthon kötelező, speedes klisékbe, ráadásul Józsinak sem fekszik túlzottan a benne hallható magas téma. A neoklasszikus szóló mondjuk dob rajta valamelyest, de így is a gyengébb momentumok közül való. Le is ülteti picit a lemez középrészét, egészen a Voice of Darknessig kell várni a következő igazán erős dalra. Ebben ismét van kis galoppírozás, de végre visszatérnek a szaggatott, sötétebb témák is.
Utána meg a Bewildered hoz egy jó fogós énektémát, illetve kellemes szintizést, az All That You'd Given Me... többszólamú kórusai pedig ismét meglepően jók. Az utolsó három nóta újdonságot nem nyújt, korrekt dalok ezek, melyek hozzák a lemez addigi magas színvonalát.
Összefoglalva: én a zenekar helyében elhagynám a kötelező kliséket, illetve elküldeném Józsit egy angoltanárhoz, hiszen néhol még eléggé hunglish. Egyébként meg sokkal jobban rá kéne gyúrni a hangzásra, hiszen a mostani sound sokat levesz a lemez élvezhetőségéből. A muzsika döntően rendben van, a többi meg már tényleg nem lehetetlen...
