Legutóbb majdnem tíz éve jelentkezett új lemezzel a Steelheart, azt megelőzően pedig még a '90-es évek derekán hallhattunk róluk utoljára, vagyis a zenekar nem viszi túlzásba az aktivitásokat. Bár tényleges zenekarról nem igazán beszélhetünk, és sokkal helyesebb lenne ma már egyedül Miljenko Matijevic mestert emlegetni, ha szóba kerül a név. A horvát származású frontember persze régen is főszerepet játszott a bandában, de a kultikusnak számító első két lemez idején még azért közel egyenrangú dalszerzőként alkotott mellette James Ward basszusgitáros is. A mai Steelheart azonban már gyakorlatilag tök egyedül Mike-ot jelenti, aki csupa vendégzenésszel meg sessionistával rögzítette a Through Worlds Of Stardustot, hogy aztán a Frontiers felkarolja a friss kiadványt.
Ha most csak lesel, és fogalmad sincs, miről beszélek, ne hibáztasd magad, régi történetről van szó. A true metalosan csengő neve ellenére arénás rádiórockban utazó Steelheart a hajmetal fénykorának végén két lemezt adott ki, amelyek közül az 1990-es debüt bearanyozódott az Államokban, de az 1992-es Tangled In Reinsszel már nem tudtak előrelépni a grunge-érában, pláne, hogy Matijevic a turnén kis híján ott is hagyta a fogát egy súlyos színpadi balesetben Denverben. 1996-ban, módosult felállásban még visszatértek a színre egy jellegzetesen akkori ízekkel játszó lemezzel, de a Wait már gyakorlatilag senkit sem érdekelt, így nem csoda, hogy Csipkerózsika-álomba merültek egészen a 21. századig. A magam részéről kimondottan kedvelem az első két lemezt, sokat hallgattam őket késői tizenéveimben, de mai fejjel, reálisabban nézve azért úgy gondolom: igazából a kettő legjobb dalaiból lehetne összerakni egy közel tízpontos anyagot. Viszont ha bírod az ilyesmit, a földközelibb, harapósabb Tangled In Reinsszel még a pár töltelék megléte mellett sem lehet olyan nagyot tévedni. (Azért nem az elsőt ajánlom ismerkedésnek, mert ott Matijevic még az akkori sztenderdek szerint is nagyon erősen túlzásba vitte a denevérhangokat.)
Nem véletlenül indítottam az imént éppen úgy, ahogy, ugyanis nem igazán tartom jó ötletnek, hogy Mike Steelheart néven hozta ki ezt a lemezt, főleg úgy nem, hogy a Frontiers ad neki otthont. Nagyon egyszerű az ok: a Through The Worlds Of Stardust abszolút nem épít a steelheartos nosztalgiára. Sőt, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a jellegzetes hangot leszámítva valójában nincs sok köze az első két albumhoz. A bandanév és az istálló azonban együtt totális tévképzetekbe ringathatja azt a maroknyi embert, aki egyáltalán emlékszik még a Can't Stop Me Lovin' You-ra, az Everybody Loves Eileenre, a She's Gone-ra vagy a Take Me Back Home-ra. Pláne, hogy ha szolidan is, de Miljenko barátunk a felvezető nyilatkozatokban az első két album világát emlegette, még ha modern köntösben is... Na, hát ez az a duma, amit egy pillanatra sem kell bekajálni, még úgy sem, hogy a '08-as Good 2B Alive-nál ezúttal azért valóban közelebb kerültek a gyökerekhez. Viszont ha a fentiektől eltekintünk, a Through Worlds Of Stardust kimondottan zenei, igényes lemez, a régen is elképesztő hangterjedelméről elhíresült Matijevic pedig minden túlzás nélkül baromi jól énekel ma is. Szóval felemás az összkép: jó ez, csak nem annak, aminek el akarják adni. És az ilyesmi még akkor is problémás, ha egyébként érteni vélem, miért célszerűbb Steelheartként piacra dobni a cuccost, mint a rockpiacon ma is – valljuk be – márkanevesíthetetlen Matijevic megjelölés alatt.
Miközben a régi Steelheart ügyesen egyensúlyozott a Mötley-vel vagy a korai Skid Row-val rokon, fajsúlyosabb partirock és a Led Zeppelin által ihletett pszichedelikus, elszállós vonal között, ez a lemez néhol inkább olyan hatást kelt, mintha még mindig a '90-es évek köztes időszakának szüleménye lenne. Vagyis egyszerre súlyosabb és elszállósabb, változatosabb, kísérletezősebb muzsika ahhoz képest, amit a kitartó glamsterek általában szeretni szoktak. A Stream Line Savings, a Come Inside, a My Word vagy a My Freedom például csontra olyan nóták, mintha uszkve húsz-huszonkét éve írta volna őket valami régi brigád, akik önmaguk maradtak, de azért sokat is formálódtak a földrengető változások következtében. Tehát sötétebb, zorallabb, koszosabb darabok ezek, amikben azért ott kísértenek az első éra dallamai is, az érzésvilág, az összkép mégis más, és a pörgősebb témák – így például a My Dirty Girl vagy a Got Me Runnin' – is óvakodnak attól, hogy a korai éra bombakórusos megközelítését alkalmazzák. Még a lírai tételek idézik leginkább a klasszikus Steelheartot: a You Got Me Twisted, netán a Lips Of Rain kissé hagyományosabb megszólalással azért odaképzelhető a régi anyagokra, bár ezek sem annyira direktek, mint a régi power-balladáik. De a dalok amúgy csak elsőre furcsák, a melódiák gyorsan rögzülnek, Mike pedig, mint mondtam, tényleg marha jól énekel. Persze nem süvölt ma már folyamatosan a sztratoszférában, és naná, hogy még mindig baromira plantes itt-ott, de nagy hang, elsőrangú torok. Egyből odafigyelsz rá, és akárhol hallanád, rögtön feltűnne, micsoda ösztönös tehetség. Az egyetlen fix partner, Uros Raskovski gitáros is elereszt itt-ott pofás gitárszólókat. A hangzással nincs gond, de nem teljesen egységes, néhol azért hallani, hogy máskor, másokkal készültek egyes témák.
Bevallom, egy ideig azon gondolkodtam, vajon mit akarhat Matijevic ezzel a lemezzel ezen a néven, ennél a kiadónál, de aztán rájöttem a megfejtésre: valószínűleg semmit. Simán csak írja a dalokat, amik tetszenek neki, aztán ha összeáll belőlük egy albumnyira való, lehetőségeihez mérten összerakja és kihozza őket, a szűk tábornak meg vagy tetszik, vagy nem. És ezt nagyra értékelem, mert egy ilyen kaliberű arcnak aligha kerülne túl sok erőfeszítésébe összerakni egy fullos nosztalgialemezt mondjuk Alessandro Del Vecchióval. Utóbbi borítékolhatóan több pénzt meg vállveregetést hozna neki a konyhára, de mégsem ezt csinálja, és az ilyesmit illik tisztelni, főleg, hogy még minőségi is a végeredmény. Viszont mivel nincs egymással szinkronban a név, a körítés és a tartalom, egy pontot levontam a szerintem reálisból.
