Shock!

Fasza kis heavy-speed metal bandaként indult a kanadai Striker tizenhét évvel ezelőtt, és ugyan a gázpedálra még manapság is szeretnek rátaposni, zenéjük meglehetősen sokat változott – pontosabban dallamosodott – az elmúlt bő másfél évtizedben. Csúcslemezüket simán csak a zenekar neve alatt, 2017-ben jelentették meg: az a tök egyszerű, fehér köntösbe csomagolt, Striker címet kapott anyag valóban újradefiniálta a bandát, egyben megmutatták vele, hogy úgy képesek már alapvetően melodikus metálon alapuló zenét írni, hogy a speedes gyökerek sem vesztek ki azért teljes mértékben.

Igen komoly tempót diktált akkoriban amúgy a csapat, hiszen három év alatt három nagylemezt dobtak piacra. Ezek közül a középső volt a self-titled, amit 2018-ban követett a kicsit talán szürkébb, de szintén minőségi Play To Win, majd jött hat év szünet. 2020-ban ugyan érkezett még egy kvázi koncertlemez, az Alive In The Studio, utána azonban csak évente egy-egy számot csepegtettek, ami különösen azt figyelembe véve furcsa, hogy míg a 2007-es alapítás és 2018 között kiadtak egy demót, egy EP-t és hat teljes nagylemezt, addig 2018 és 2023 között összesen öt új szerzeményük látott napvilágot. A szűk esztendőknek azonban vége, február elején megérkezett a totál old-school (vagy ha úgy jobban tetszik, amatőr és gagyi) borítóba csomagolt Ultrapower. Ha pedig ránézel a frontra, kapásból borítékolhatod, hogy a banda visszatért a lemezzel a gyökerekhez, hiszen mi más lehetne a magyarázat erre a naiv művészeti alkotásra?

Ugyan az elsőként érkező, szélvész Circle Of Evil hallatán még minden, a dallamosodás miatt a bandában csalódott fan elégedetten csettinthet, később pont ők lesznek azok, akik vérben forgó szemekkel fogják a sarokba vágni a korongot. A nyitány ugyan egy himnikus, fogós, de ízig-vérig metáldal, hatalmas shredder szólóorgiával és megállíthatatlanul pörgő duplázóval, azaz pontosan az a fajta, amit a banda kivételesen jól érzett karrierjének első felében, a további tételekkel viszont fokozatosan eltávolodunk ettől a vonaltól. A kettes sorszámot kapott, menetelős BEST Of The BEST Of The BEST gitárszintis hangzásával és óóó-zós vokáljaival olyan, mintha a Def Leppard csinált volna egy speed metal hatású arénahimnuszt, a Give It All meg már konkrétan szaxofonnal indul. A csapatban az alapító gárdát mostanra egyedül képviselő énekes, Dan Cleary remek dallamérzékének köszönhetően persze ez a '80-as évek klasszikus popprodukcióinak hatását egyértelműen hordozó dal is működik, de tény, hogy ezzel – meg az Ultrapower végén a Live To Fight Another Dayjel – kerültek talán a legmesszebb a kezdeti Striker-soundtól.

Címe alapján a Blood Magicet egy vuduval fertőzőtt lápvidékre helyeztem volna, ehhez képest úgy indul, mint valami western filmzenéje, zeneileg pedig azt a vonalat folytatja, amit a legjobbak legjobbjainak legjobbjai a korong elején, bár technikailag lényegesen összetettebb dal, amibe a djentesen tördelt riffeléstől kezdve a synthwave-ig rengeteg mindent belecsempésztek. A Sucks To Suck nem csak címe miatt olyan, mintha a Steel Panther írta volna, nem több ugyanis, mint egy hatalmas arénákba való, ököl- és seggrázós, szélvész partihimnusz. Hasonló vonalon mozog a slágeres riffelésre épülő, heroikus refrént hozó, kvázi címadónak tekinthető Ready For Anything is, hiszen ebben hangzik el az „Ultrapowaaaa" kifejezés. A City Calling széteffektezett éneke, illetve a torzított gitárok nélkül nettó popot hozó zenei alap hallatán ráncolom kicsit a homlokom, de némi jóindulattal mondjuk azt, hogy ezzel is színesítik a zeneanyagot, még akkor is, ha messze van a telitalálattól. A Lights Outtal aztán szerencsére csinálnak egy hátraarcot, ez ugyanis minden ízében a régi Strikert hozza vissza, azaz gyakorlatilag a Circle Of Evil ikertestvére, csak még old schoolabb formában, és jól is esik végre egy kis tökös speed metal a megelőző, csilingelő, habosított dalok után. A Thunderdome aztán megint csak valami egészen más, lévén olyan, mint egy izgalmasabb, frissebb hangzású, nem nagypapák által játszott AOR-projekt – emlékszik még valaki a Steelhouse Lane-re? A Live To Fight Another Day meg nettó synthwave, puffogó effektdobokkal és minden kötelező műfaji klisével, de Cleary hangja és dallamérzéke annak ellenére megmenti, hogy alapvetően a világból ki lehet kergetni az ilyesmivel, majd zárásként a Brawl At The Pub érkezik, egy komolyan nehezen vehető, leginkább csak bónuszként funkcionáló bulinóta.

Nemcsak a felálláson módosított tehát a Striker (a legutóbbi nagylemez óta érkezett a dobos Jonathan Webster még 2019-ben, John Simon Fallon gitáros pedig 2022-ben), hanem a zenei irányvonalon is. Elsőre nem is jött át úgy igazán ez a stíluskavalkád, főleg a már szinte a csapból is folyó synthwave-es hatások miatt, de néhány hét alatt aztán szépen beérett a lemez. Messze nem ez a legjobb cucc, amit valaha kiadtak, de ha nyitottan állsz hozzá, az itt-ott tényleg túlzásba vitt vadhajtások ellenére is működni fog. A Circle Of Evil, a BEST Of..., a Sucks To Suck és néhány további társuk pedig élőben is tuti hengerelni fog.