Nagyra becsülöm a Strypert, amiért nem kíván kizárólag a múltjából élni, de a kísérletek nem mindig állnak jól az ilyen korú zenekaroknak. Gondolhatják Michael Sweeték bátor horizonttágításnak például a Take It To The Cross-t, de a dal valami egészen rettenetesen indítja a God Damn Evilt, és félre is viszi a hallgatót, mivel abszolút nem jellemzi az album egészét. A Children Of The Grave-ből eredeztethető, agyoncsócsált riff eleve nem szerencsés, a Matt Bachand (Shadows Fall, Act Of Defiance) üvöltését és Michael pohárrepesztő visítását egybetoló refrén pedig kifejezetten rémisztő, annyira szerencsétlen, természetellenes és béna. Komolyan nem értem, mire számítottak, amikor ezt választották első felvezetőnek és indításnak...
Már csak azért sem, mert a Take It To The Cross rettenete egyáltalán nem mutatja meg, mi következik a folytatásban. Példának okáért a második Sorry helyből sokkal stryperesebb és meggyőzőbb: bár ezt a riffet is elég sokszor hallottuk már különböző verziókban az elmúlt harminc-negyven évben, a maga jellegzetesen melodramatikus, de nagyon fogós refrénjével mégis jó szájízt hagy a hallgatóban a dal. Ha a zenekar híve vagy, ugyanígy tetszeni fog a dokkenes riffekkel és dallamokkal felvértezett címadó, a hamisítatlan, old school Sunset Strip-hangulatot kisebb csavarokkal hozó Sea Of Thieves, a modernebb, vaskosabb gitárokat védjegyszerű Sweet-melódiákkal összeeresztő Own Up vagy a záró The Devil Doesn't Live Here tempós Hollywood-metalja is.
Ugyanígy működik a visszafogottabb, kicsit még a '90-es éveket is megidéző, ám méregerős dallamokkal ellátott You Don't Even Know Me, a fajsúlyos, a banda legfémesebb oldalát mutató The Valley vagy a zakatolós Beautiful is. Utóbbiak úgy fajsúlyosabbak a szerencsétlen nyitásnál, hogy senki sem visong, bömböl meg zúz bennük nevetségesen és erőltetetten... Sőt, a Beautiful szerintem talán egyenesen a legerősebb a mostani eresztésből: minden benne van, amitől a Stryper valaha is jó volt, a faszán megfogalmazott riffektől és szólóktól kezdve Michael alaposan kidolgozott énektémáin át a nagyívű kórusig. Szorosan mögötte pedig a Can't Live Without Your Love balladája fut be a célba, amely – ahogy mondani szoktuk – 1990 környékén egymagában simán dupla platinát ért volna az Államokban, és nemcsak az építkezése meg a refrénje óriási, hanem a szólóbetétje is. Persze aki nem szereti a klasszikus szabású hajmetal-lírákat, az vállalhatatlanul nyálasnak találja majd, de hát aki így áll a kérdéshez, eleve minek is hallgatna Strypert, ugyebár. A Lost kórusa ugyanakkor kicsit már nekem is sok, ezt eléggé túlénekli Sweet mester, de hát ez a fajta enyhe zámbójimmyzmus mindig is szervesen hozzátartozott a bandához.
Összességében tehát a megtévesztő indítás ellenére sincsenek igazából nagy kilengések az albumon, sőt, Michaelékkel ellentétben még csak azt sem mondanám, hogy a God Damn Evil a Stryper eddigi legsúlyosabb, legkeményebb satöbbi-satöbbi lemeze. Aki ismeri a banda modern korszakát, tudja, hogy nagyjából igyekeznek kiegyensúlyozni a lemezeken a hőskorra ütő, hol rockosabb, hol metalosabb témákat a lejjebb hangolt, modernebb megdörrenésű dalokkal – nincs is ezzel semmi gond, amikor nem akarnak mindenáron kibújni a bőrükből. Olvastam pár lehúzó kritikát erről az albumról erre-arra, de szerintem a Take It To The Cross egyértelmű hibáját leszámítva nincs vele probléma: még a 21. századot tekintve sem a Stryper csúcsműve, de rajongók számára jól elhallgatható anyag. Viszont mivel az egyetlen ballépés az album legelején figyel, levonok tőlük egy pontot, mert ilyen vén rókák egyszerűen nem követhetnek el ennyire nyilvánvaló szarvashibát.
Hozzászólások
Hamarosan.