Shock!

Nehéz megszólalni a Suicide Silence új produkciójának végighallgatása után. A búvalbaszott csendet azonban messze nem a katarzis okozza, hanem az értetlenséggel vegyes agypénisz, amit a gyanútlan szemlélődő az elméjébe tolt messze kritikán aluli teljesítmény kapcsán érez. Mert mi is történt? Mitch Lucker halála után a legénység megrázta magát, leigazolták Eddie Hermida személyében a jövő reménységét, és a You Can't Stop Me alapján úgy tűnt, be is jött a számításuk. Lelkendezős hangulatomban szép kövér kilencest adtam arra az albumra, amelyben (pár év távlatából szemlélve) benne volt vastagon a sikeres folytatás iránt érzett elismerés is. Anno azt írtam, hogy ha a következő albumon is azzal a hozzáállással dolgoznak, semmi baj nem lehet. Aztán tessék megnézni, mi történt. Megjelent a self-titled cucc, de már az előzetesek alapján nagyjából mindenki tudta, hogy itt bizony valami baromi nagy baj van. Pedig a probléma még annál is súlyosabb, mint azt akkor gondolni lehetett.

Pillantsunk rá a hablatyos promódumára: „A lemez hetven százalékán tiszta énektémák hallhatók" – mesélgette Dan Kenny, és utólag értelmezve a „tiszta" énektémákat, már sikoltozhatunk is a röhögéstől, de ez a jámbor lélek még rá is tett egy lapáttal, amikor a System Of A Down vagy Marilyn Manson énektémáit említi. Oké, baszdki, de ott van mire énekelni, plusz van hang a torokban. A Suicide Silence új izéje esetében egyikről sem beszélhetünk. A legközelebb Alex Lopez dobos járt az igazsághoz, amikor kimondta a bűvös mondatot: „Semmiféle trükközés, semmiféle hangmintázás, csak mindenki együtt jammel egy helyiségben." Itt a lekváros lényeg. Mert az egész album tényleg olyan, mintha egy rakás bebaszott amatőr zenészt beszabadítanának a pincébe, hogy jammeljenek egy kicsit. Egy óra múlva megunják, nem baj, fiúk, felvettük, készen van az új album. Zapjafasza.

A nyitónak beillesztett, a nagyérdemű által már a megjelenés előtt hallható Doris kurva hamis énekénél (a macskám pont így csinál, amikor éhes, csak szebben) még hihettük, hogy talán csak véletlen botlásról van szó, pedig nem. Ezek ezt vérkomolyan gondolták, azt hitték, valami újat mutatnak. Utóbbi mondjuk igaz, ha az értékelhetetlen kategóriában indítjuk versenyzőinket. A szám egy jól sikerült paródia elcseszett paródiája, s bár szokás mondani, hogy a paródia csak komolyan véve működik, itt az a fő gáz, hogy ezt az egész iszonyatot a megtévedt fiúk a szó komoly értelmében gondolták komolyan. A beszédes című Silence kezdésekor még feltámad a remény, de Hermida képes elszúrni ezt is az összevissza katyvaszával. Ne akarjon Manson lenni, aki nem Manson, komolyan, érthetetlen, mi ütött a csávóba, még akkor is, ha Ross Robinson ült a megmondó fotelben. Hermida közreműködése érezhetően a leggyengébb láncszem az egyébként sem acélos produkcióban. Gyakorlatilag fogalma sincs, mit is kellene csinálnia, valamiféle utat keres, de egyre jobban eltéved saját magában. Az énekben nyomát sem látni koncepciónak, ötletnek, csúszkál és félresiklik a hang, s időnként olyan fülsértően hamis, amiért jobb helyen azonnal eltanácsolják a méltatlanná vált zingert a pályáról. Itt nem, sőt, Robinson és a Katica csoport többi tagja valószínűleg a nyolcszoros orgazmus után meg is lapogatták a kicsi Eddie-t, hogy „te, te, te, te nem is tudod, mit csináltál, teeee, hát te már Grammyvel a torkodban születtél, Édes Faszom!" A kis csibész pedig elhiszi, mert miért ne, olyanok mondják, akik értenek hozzá. (Sátáni kacaj.)

És a Silence még az album kiemelkedő tételei közé tartozik, az utána következő Listennel együtt, amit éppen a tufa primitív alap ment meg valamennyire attól, hogy az ember ne akarjon azonnal ütni, bár itt már reszket a keze. Hermida azonban már ennél a pontnál menthetetlen, próbál szegény négy hangon is előadni, de a sok fingásnak szarás a vége elve alapján pontosan halljuk, mi történik. Az, egyre büdösebben. A Dying In A Red Room a „slágerek slágere", itt aztán megkapunk minden olyan hangzást és ötletet, ami már tíz éve is lerágott csont kategóriának számított. A hamis éneket már nem is hangsúlyozom, a dark takony szottya ennél a pontnál ért össze a torokra tapadt slájm félreértelmezésével.

És így folytatódik tovább, egészen a Zero című szépségig, ami már tényleg a teljes szereptévesztés netovábbja, de szerettem, mert legalább a címe tökéletes összhangban áll az albumra adható pontszámmal. Itt, a vége felé mindenkit megértek, aki válogatott büntikben gondolkodik a hallgatása közben. Nincs az a szadista fogás, amellyel megfelelő elégtételt lehetne venni ezért a kupac szarért. Mert a szar is lehet ízlésesen rendezve, olyan kis tetszetős módon, hogy az ember felsóhajt, „hej, ha nem szar lenne, még jó is lenne", de a Zero már valóban az a kategória, amely a szar minden típusát felvonultatja a keménységi skálán. Utolsó előttiként megkapjuk a Conformity című közhelyet. Nincsenek szavak. Tényleg senki, de senki nem érezte azt, hogy ez a zene, ez a dallam 2017-ben olyan szinten semmitmondó és ciki, hogy szégyenpad járna érte? Miért hülye mindenki?

Nehéz lenne komolyan elemezni az albumot. Egyszerűen nincs mit. Sem ötlet, sem koncepció, sem összehangoltság, de a tudatosságnak még a halvány szikrája sem bukkan fel a kilenc nóta alatt. Ritka dolog, de egyszerűen nincs miről beszélni. Ez az album úgy repül a zenei történelem szemétdombjára, mint egy használt, turhás zsebkendő. Szégyen a zenészekre, szégyen a kiadóra, hihetetlenül sértő a vásárlóra és a hallgatóra nézve. Borzalmas, ötlettelen, stílustalan, hallgathatatlan semmi. Nem tudom, van-e a Suicide Silence számára visszaút, ezzel az albummal gyakorlatilag szakmai öngyilkosságot követtek el.

TEE-HEE, üres duma. A többi néma csend.

A Suicide Silence június 15-én ismét Budapesten koncertezik. További részletek itt.