Shock!

A deathcore színtér nagy kérdése volt 2013/14-ben, hogy a Suicide Silence számára van-e élet a halál után. Mitch Lucker tragédiája után a döbbent csendet a találgatások időszaka követte: feloszlik-e a zenekar, ha nem, ki pótolhatja Luckert, ha pótolja is valaki, tudja-e folytatni onnan, ahol abbahagyták, vagy csak halvány utánérzés lesz. A választ megkaptuk Hernan „Eddie" Hermida személyében, aki komikus módon egyszerre szeretett volna két csárdában is dudás lenni, ezzel gyakorlatilag hazavágva zenekarát, de új korszakot nyitva egy másik történetében, kiérdemelve ezzel egy rakás rajongó utálatát és egy másik nagy rakás imádatát.

A Suicide Silence (ha szabad a gyászos körülmények mellett így fogalmazni) a legjobbat tudta kihozni a szituációból. Hermida telitalálatnak bizonyult, meglepően jól és könnyen illeszkedett be mind egyéniségével, mind hangjával a fekete, üresen maradt helyre. Külön respect, amiért az előzetes interjúk nem a szokásos sablonszövegekről szóltak, s a halálmarketinggel is óvatosan bánt a zenekar. A You Can't Stop Me erős album lett, az új énekes pedig (nehéz helyzete ellenére) gyakorlatilag meg is vetette a lábát az ingoványosnak tűnő talajon. Az anyag méltó folytatása lett a The Black Crownnak, kidolgozottsága már csak azért is figyelemre méltó, mert a demózás még Luckerrel kezdődött, így a témák kibontása és véglegesítése pszichésen elég nyomasztó munkafolyamatot eredményezhetett.

Rögtön az album elején, az Inherit The Crownban és az egészségesen beteg Cease to Exist alatt kiderül, hogy Hermida vérkomolyan gondolta a zenekaros csereberét, hangja tökéletesen fekszik rá a SS vastag deathcore matracára. Talán nem illik ilyesmit mondani, de akkora hiányérzete egyáltalán nincs az embernek, amekkorát várt volna. Sőt. A begombázott Puzsér Róbertre emlékeztető énekes pillanatok alatt képes váltani süvítésből mély gurgulába és vissza, a torkában pedig olyan töltet van, ami folyamatosan telibe találja a kitűzött cél kellős közepét.

Kiemelkedő tétel a nem gyenge Megadeth-beütéssel kezdődő Sacred Words, amely sűríti is az album lényegét: friss, brutálisan erős, emlékezetes refrénnel megkent darab. Az agyszaggatás az első vendégelőadós számban (Control) éri el a csúcspontot, amiben a Cannibal Corpse vaddisznója, George „Corpsegrinder" Fisher tolja rá a vastag kábelt az addig sem vékonyka tekercsre. A másik szomszédolós nótában, a Monster Withinben a The Dillinger Escape Plan-es Greg Puciato buzog egy egészen színes és izgalmas zenei alapra. Munkássága nem tett annyit a dologhoz, mint kannibál kollégája esetében, de mindenképpen izgalmas ötlet, hogy egy új énekessel felálló banda egyből két vendégtorkot is berángat a stúdióba. A címadó dal egyben a jelenlegi ars poeticát is magában hordozza, zeneileg és szövegileg egyaránt. Sötét, komor hangorkán a dühös és világba üvöltött ének alatt, az egyértelmű mondanivalót jól elkapott lassítások és furcsa, de magabiztos szólócsökevények teszik izgalmassá és hátborzongatóvá.

Meglepő, de messze nem idegesítő húzás volt a 2005-ös Ending Is The Beginning újrafelvétele. Egyesekben talán visszatetszést keltett, de a cél ennél tisztább nem is lehetne: egy kényszerből megújult zenekar tiszteleg halott énekese munkássága előtt, kellő alázattal és szerénységgel, egyszerre idézve meg a múltat és mutatva be a jelent, bemutatva kilenc év zenei fejlődését. A Don't Die klasszikus szerkezete és elegáns szerkesztettsége is méltó búcsú Luckertől, az albumot lezáró Ouroboros metallicás hangulata, brutalitásában is könnyed építkezése, a folyton visszatérő sejtelmesség is erőlködés nélkül rímel rá a kialakult helyzetre.

A You Can't Stop Me legnagyobb értéke kettősségében rejlik. Egyfelől kaptunk egy kiválóan szerkesztett, remek zenei ötletektől hemzsegő, tradíciót az újdonsággal ötvöző deathcore albumot, másfelől ennél szimpatikusabban nem is lehetett volna búcsúzni az egykori frontembertől, ráadásul úgy, hogy Hermida a maximális tisztelet megadása mellett is saját egyéniségét hangsúlyozza. Bármennyire szomorú körülmények után/között készült el az album, megtorpanásnak vagy hátralépésnek nyoma sincs. A tragédia mintha új hitet és erőt adott volna, a zenekar – a szó legjobb értelmében – beleöregedett magába, kiemelkedő szinten nyújtva azt a biztos tudást, amellyel erősíteni tudja pozícióját az élmezőnyben. Az új Whitechapel mellett az év másik legjobb stílusbravúrja, ha a következő albumon is ezzel a hozzáállással dolgoznak, el is dőlhet a versengés.