A váci Sunday Furyt a Trouble előtt láttam először, és tisztán emlékszem, mennyire leesett az állam tőlük. Annyira kompakt volt az egész produkció, hogy ha nem tudom, honnan jöttek, simán elhiszem, hogy nem magyarok.
Az első lemez nekem a négyes élő teljesítményéhez képest kicsit kevesebbet nyújtott a vártnál: a zenével nem volt semmi gond, de a kissé túlságosan is nyersre vett hangzásnak köszönhetően nem jött le belőle az az energia, mint a színpadról, így aztán kíváncsian vártam, mire jutnak most, és nem kellett csalódnom. A Men From The Grey Town minden szempontból előrelépést jelent a Firsthöz képest: eleve erőteljesebben, teltebben szól, mint elődje, hallhatóan igyekeztek minél jobban reprodukálni a zenekar koncertmegszólalását, és ha az eredmény nem is tökéletes, most már azért kezd közelíteni a dolog. Talán a dobok szólhatnának egy kicsit testesebben, de összességében korrekt a hangzás. Ugyanígy a másik – fontosabb – szempont kapcsán is fejlődésről tudok beszámolni: a dalok is karakteresebbek, erősebbek, mint az első nekifutás alkalmával voltak.
Ha még nem hallottál Sunday Furyt, egy súlyos, déli hatásokkal teli riffelős metalban utazó bandát képzelj el, ám a sajátjuk valami olyan is, ami ezen a füstös vonalon távolról sem jellemző mindenkire. Ott rejlik a zenében a belazult, jammelős-spanglis vonal is, de a négyes összességében feszesebb, szigorúbb muzsikát csihol, néhol határozott hardcore-os, thrashes beütésekkel. Vagyis inkább a késői Panterához áll közelebb a zene, nem pedig a Downhoz. Mára egyébként tagadhatatlanul kialakultak Herczeg Laciék jellegzetes fogásai, még ha egyes kinti nagyságok befolyása színtisztán érezhető is, de a legfontosabb akkor is az, hogy jók a dalok, ráadásul még az egyórás lemezhossz ellenére sem fullad unalomba az album.
A Sunday Fury egyik legfőbb erőssége, hogy változatos tempókkal dolgoznak, és mindenből pont annyit adnak a végeredményhez, amennyi kell: nincsenek végeláthatatlan lassulós betétek, céltalan gyorsulások, mindennek megvan a maga miértje. Tehát határozottan dalközpontú a lemez, és éppen ezért elég könnyű is összehaverkodni vele. Tovább erősíti a fogós jelleget, hogy Márkus Levente énekes/gitáros előadásmódja, témái terén is tisztán érzékelhető a fejlődés: több a fülbe ragadó dallam, refrén, sőt, csordavokál, mint legutóbb, és ez valljuk be, nem tett rosszat a bandának. A legjobb dalok közé olyanok tartoznak, mint a bólogatós tempójú Pride Of Mankind, a Makó Dávid vendégszereplésével megerősített, southern bluesos Fool Me, az egyik legjobb refrént felvillantó Tree Of Hate vagy a thrashes My Own Delusion, de a jelöletlen bónusz Helter Skelter feldolgozás is nagyot üt ezzel a mocskos, próbatermes sounddal és a kis Dead Skin Mask idézettel.
Mindenképpen érdemes megismerkedni a Sunday Furyvel, mert garantáltan tudsz majd kapcsolódni hozzájuk, akár a Downért és a Black Label Societyért, akár a Slayerért és a Metallicáért, akár a Hatebreedért rajongsz. Nem mondom, hogy tökéletes album a Men From The Grey Town, de az biztos, hogy egy megbízható, izmos és önmagát hallgattató metal anyag. És a következő vélhetően még jobb lesz.
