Shock!

Friss, ropogós albumot nézegetek... A nótákat 2002-ben (!!!) rögzítették, a CD pedig 2003-as keltezésű. Hogy akkor mi a búbánatot keres itt 2007-ben, arról fogalmam sincs. Tán az lehet a titok nyitja, hogy Brazíliából érkezett, arrafelé pedig még nem ismerik a csomagküldő szolgálatot, így öszvérhátra pakolták a szállítmányt. Vagy feladták a cumót, de a Fedex azon gépén utazott, amellyel Tom Hanks belezuhant a tengerbe.

Brazil négyesről beszélünk tehát, az album címe pedig – sajnálatos módon – nem egy új Alien filmhez kapcsolódik. Elhűlve veszem tudomásul a borítóra vésett tudnivalókat, melyek szerint ez az album afféle összefoglalása a zenekar tevékenységének, melyet 1996 és 2003 között vittek véghez. Hijnye... S ha még nem lepődtem meg eléggé, "Danger!" feliratok adják tudtomra, hogy a lemez hallgatásához fülvédők, valamint lélegeztetőkészülékek használata elengedhetetlen. Ettől bizonyára harántfekvésben kéne röhögnöm... Az albumhoz mellékelt ismertetőben egyetlen épkézláb angolsággal leírt mondat sincs, valamint nem is ehhez az albumhoz készült, hanem egy 2006-os kiadványhoz. Kezdem végképp nem érteni a szitut...

No, de nézzük a lényeget. A hangzástól nem megyek a falnak, öléggé mohos és otromba, a rockos (olykor bluesba hajló) dalok pedig vajmi kevés kellemmel bírnak. Nem nevezném motoros zenének, ahhoz nem elég dögös, viszont túl meditatív. A dalokból hiányzik az a hangulat, amitől egy jó hard rock album élvezetessé válik. Lehet, hogy egy dél-amcsi kocsmában, sörözgetés és zsugázás mellett nem zavarna a cucc, de önmagában nem pukkan nagyot. Ami azt illeti, még kicsit se... Azt hittem, legalább a The Amadeus Journey csen némi életet vagy változatosságot a palettára, de csalódnom kellett. Ez ugyanis nem több némi billentyűs szüttyögésnél – amiből ráadásul még egy falatnyi Mozart-hangulatot sem sikerült kikanalaznom. Akad még itt Livin' and Lovin' című ballada, ami garantáltan mindenkit képes elaltatni egy perc alatt. Teljesen jellegtelen darab. Sajnos a címadó dal sem emelkedik ki társai közül, ugyanolyan érdektelen, dögunalmas, mint bármelyik tétel az albumról. Ciki, de ez van. Az egész cuccban nincs egy tapadós, jól eltalált dallam, egy fülbekúszó riff. Az Earthships to Infinity végre felmutat némi dinamikát és keményebb gitárhangzást, de könyörgöm, a nyolcadik trekknél járunk! Ami még egyáltalán említhető, az a két részből álló Nachpiel lírai, instrumentális kompozíciója. Ez legalább barátságosra sikeredett.

Amennyiben a zenekar hét évnyi munkásságának ez az esszenciája, a helyükben megkeresném a legközelebbi lapátot, és elhaló bocsánatkérések közepette ásnám el magamat a lehető legmélyebbre. A banda minden fanjától bocsit kérek, de úgy vélem, ha ez a csapat nem létezne, a kutya se venné észre a hiányukat.

A Sunroad sacc per kábé ott áll nálam a kedveltségi listán, ahol a brazil szappanoperák: sehol. Felejtsük is el, de íziben.