Shock!

Állítólag maga a nagy Lemmy mondta, hogy ha nem szereted a Supersuckerst, akkor nem szereted a rock and rollt. Más kérdés, hogy én ezt nem hiszem el. Mármint nem a kijelentés valóságtartalmát, hanem azt, hogy ezt tényleg a Motörhead legendás vezére nyilvánította volna ki. Nem azért, mert nem voltam ott, sokkal inkább azért, mert a ’suckers – stílszerűen fogalmazva – köztudottan imádja szopatni az embert. A tagok például olyan idióta beceneveket aggatnak magukra, mint Metal, Captain és Thunder, hogy az Eddie Spaghetti névre hallgató énekes/basszusgitáros/főnökről már ne is beszéljünk. Előszeretettel lépnek fel/adnak ki lemezeket álnéven, és amikor nem, akkor is konstans jelleggel úgy hivatkoznak magukra, mint a világ legnagyszerűbb rock and roll bandájára. Mindezt ráadásul több mint negyedszázada!

A Get The Hell Spagetti Eddie és bandája kilencedik nagylemeze, ráadásul szép hosszú, hatéves szünetet követően sikerült kiizzadniuk magukból ezt a kemény harminchat percnyi muzsikát. Persze nyilván a minőség a fontos, nem a mennyiség, és az végül is a helyén leledzik, még ha a hangzatos „most aztán jól visszatértünk a punk rock gyökereinkhez”-duma azért elég nagy vetítésnek is tűnik. Mert oké, tényleg rockosabb az összkép, mint egy jó ideje, de azért nagyon-nagyon figyeltek ám arra is, hogy azok a fránya énekdallamok akár már második hallgatást követően se feküdjék meg senki gyomrát, és ha nem is énekled őket együtt Eddie-vel, azért bólogatni nagy valószínűség szerint erőteljesen fogsz rájuk.

Ésszel is vezették fel a lemezt, hiszen a klipesített Pushin’ Thru bő két perce nem csak az egyik legenergikusabb tétel a korongon, hanem minden ráspolya ellenére is slágernek való. Hogy azt ne mondjam, szinte kimagaslik a korong közepéből. Nem mondom, hogy egyetlen párja sincs, mert ott van például a néhány másodpercnyi (és tök felesleges) Intrót követően berobbanó Get The Hell, vagy a vagány Gluttenous / Disaster Bastard páros. Ennél is jobban áll nekik azonban, ha egy fokkal jobban bevadulnak, ami amúgy elég ritkásan következik be, mint például a csúnyán beszélős Fuck Upban, vagy a korong legvégén az agresszív Shut Your Face-ben. A gond ellenben az, hogy a sok-sok hasonló tempó, gitártéma és énekdallam – ha nem figyelsz oda rájuk igazán – olykor-olykor összeáll egy masszává, amin el lehet nyammogni egy ideig, ám élvezeti értéke rohamosan csökken. Hogy azt ne mondjam, befigyelt néhány töltelék is.

A korongon egyébiránt két feldolgozás is helyet kapott: a Depeche Mode Never Let Me Down Again-je és Gary Glitter Rock On-ja, mely utóbbi a lemez zárásában kapott helyet. Mindkettő saját fazonra lett nyírva, a Mode-szám riffelős, ám kissé langyos, a kicsit rockabilly-re vett együtténeklős, pörgős Glitter-darab viszont telitalálat, kábé a lemez kettesszámú nagyvadja a Pushin’ Thru után.

Sok mást nincs is miért elmondani erről a hol a skandináv típusú rock and roll, hol a Bad Religion / Social Distortion tandem felé kacsingató muzsikáról, első fülelésre el tudod magad is dönteni, kell-e neked, vagy sem a nem éppen épelméjűségéről híres, Dwarves-os Blag Dahlia által producerelt lemez (több dögöt azért még jócskán elbírtak volna ám a gitárok!). Mindenesetre egyformán bejöhet egy Ramones, egy Volbeat, vagy egy Turbonegro rajongónak is. Közel sem év lemeze, a suckerek is írtak már jobbat ennél, nem is egyet, így aztán magam sem adok rá többet egy nagyon vékonyka, pici nyolcasnál, de akkor is jól esik hallgatni, ha mindössze ideig-óráig is marad meg az emberben a hatása.