Shock!

Ki ne akarta volna kisgyerekként meghódítani a világűrt? Vagy bátran szembeszállni a félelmetes lángokkal? Esetleg fényesen tündöklő celebként semmi hasznosat se csinálni? New Yorkban konkrétan szarnak az ilyen kicsinyes vágyakra, az ottani legények csak egyvalamit akarnak, de azt nagyon: az utcát uralni!

Ehhez pedig a pincék mélyén végzett gyúrások mellett a zene univerzális nyelvét is igénybe veszik, és lesújtanak vele bárkire, aki nem tiszteli az aszfaltszagot. Ennek a keménykedős hardcore-nak talán két legismertebb csapata az Agnostic Front és a Madball, de a később érkezett, az említetteknél jóval thrashesebb Hatebreednek is sikerült mára ugyanazt a presztízst kiharcolnia, amit a nagy elődök is élveznek. Ebbe a hibrid irányzatba, úgynevezett crossover thrashbe tartozik a szintén New York-i Sworn Enemy is, és negyedik lemezük egyfajta területjelölő vizeletként is felfogható - nyilván pozitív értelemben.

A tagok fizimiskája alapján én bizony meg nem mondanám, hogy ez itt egy keménykötésű hc/thrash banda: a szakállak és a hosszú haj nem épp old school hácé, de mit is számít a külső máz, nézzük inkább mi feszül alatta. Ha azt mondom, hogy a teljes album mindössze 32 perces, amin tíz szerzemény osztozik, és a nyitó Sell My Soul olyan tökéletesen ötvözi a régisulis hc ritmusokat a thrash bivaly riffjeivel, amit ritkán hallani, akkor már el is lehet képzelni, hogy miféle pusztítás megy itt végbe; I will never be like you/You liying hypocrite! A Run For Shelter az egyik legmetalosabb tétel a lemezen, itt még ikerszóló is elhangzik, a témák a tengerentúli thrash titánok munkáit juttatják az ember eszébe, Sal Lococo frontember énekstílusa pedig inkább a Petrozza/Schmier vonalat képviseli. A folyamatosan felbukkanó csordavokálok viszont egyenlítenek a néha félrebillenő egyensúlyon, mégis hamar nyilvánvalóvá válik, hogy csakúgy, mint a Hatebreed esetében, a Sworn Enemy zenéje is inkább thrash mint hardcore; I can't be happy/Til I see you bleed! Ha pedig egy igazi gyors, rövid és brutkó dalra vágyunk, akkor csakis a Still Hatinget tudom ajánlani. Ha ettől valaki nem rohan le az utcára és nem köt bele akárkibe, akkor vagy nem elég részeg, vagy nem elég hülye az illető, mindenesetre maga a dal egy igazi szteroidbomba; You fucking scumbag cocksucker/Go fucking die!

A sok tuka-tuka tempók és a rájuk érkező thrashes riffek azonban hamar unalmasakká válnak, amin valamelyest azért javítanak a rövid gitárszólók, de a stílus által szabott merev határok sajnos nem engedik igazán megvillanni az egyébként precízen játszó muzsikusokat. De nyilván nem is akarnak ezek az arcok Malmsteenként virtuózkodni, csak belecsapni minden kritikus arcába, aki merészeli leszólni a lemezüket. Így csak dicsérhetem a gitárosokat, nevezetesen Lorenzo Antonuccit és Jamin Huntot, bár a változatosságra érdemes lett volna még rágyúrniuk. Sid basszusgitáros és Jordan Mancino dobos pedig hozzák a kellő dinamizmust és stabilitást, ami megspékelve a brutális hangzással egy tisztességes anyagot eredményez. A Step In The Ring végén hallható telefonos rajongó monológja viszont minden eddigi keménykedés ellenére is poénos, nyilván annak is szánták a srácok, s a fiatal Rocky beszédstílusában előadott, mélyen szántó okfejtésből megtudhatjuk, milyen is az az igazi "tough" életérzés. Mi mást is lehetne erre még mondani? Be tough!