Shock!

Ugyan nem adtam rá kiemelkedően magas pontszámot, de két évvel ezelőtt elismerően szóltam a Tallah debütáló Matriphagy lemezéről. A tavaly év végén megjelent folytatás, a The Generation Of Danger hallatán abszolút indokoltnak látom a megelőlegezett bizalmat, ugyanis egyértelmű előrelépésről beszélünk – és az a legőrületesebb, hogy a zenekarban elég nyilvánvalóan még ennél is több rejlik a jövőre nézve.

Az első lemez óta a banda ugyan elveszítette egyik alapítóját, Andrew Cooper basszusgitárost, de eltökéltségük, lendületük, kreativitásuk szemernyit sem csökkent. Nagy örömömre ugyanakkor emellett is sikerült kicsit mederbe terelniük a dolgokat, ám közben nem veszett el a zenéjük minduntalan borotvaélen táncoló, anarchikus, kaotikus jellege sem. Ebben a látszólag fékevesztetten tomboló-őrjöngő, hisztérikusan agresszív káoszban azonban most már több a rendszer, mint legutóbb, pedig akkor sem agyatlanul zúztak. Tudom, unalmas, hogy állandóan ezzel jövök-jövünk, de hát ha egyszer ez a lényeg, egyszerűen nem tudom megkerülni, meg igazából nem is akarom: céltudatosabb, jobb, kerekebb dalokat rejt a The Generation Of Danger, mint elődje.

A Tallah stílusa egyébként ezt leszámítva nem változott. A zenekar egyértelműen az ezredfordulós nu metalból és különböző leágazásaiból indul ki, ezek közül is a Slipknot a leginkább levetkőzhetetlen hatásuk. Tulajdonképpen olyannyira, hogy ez az egyetlen ok, amiért feleztem a pontszámot, pedig a színvonal alapján akár bele is férne a felfelé kerekített egész: itt-ott továbbra is túlságosan is közel kerülnek a példaképekhez. Viszont úgy is nézhetjük ezt, hogy a mai Slipknot már rég eltávolodott a debüt és az Iowa vonalától, itt meg ugye ez az éra jelenti a forrásvidéket – szóval ha nem tetszett a The End, So Far, és eddig még kimaradt volna a The Generation Of Danger, máris tudom, mivel kellene tenned egy próbát. Ugyanakkor Max Portnoyék egyértelműen modernebb, már a 2020-as évekre jellemző csavarral tálalják a régi fogásokat. Legutóbb azt írtam, ugyanúgy rokona a csapat mondjuk a Code Orange-nek is, mint az említett vonal régi nagyjainak – nos, továbbra sem tudok ennél okosabbat mondani, és összességében nagyjából jellemeztem is a zenéjüket a fentiekkel.

A Tallah továbbra is igen komoly zeneiséggel alkot, dalaik összetettek, kiszámíthatatlanul tekerednek ide-oda, és tele vannak különböző apró finomságokkal, amiknek köszönhetően garantáltan nem lesz unalmas a cucc fél év múlva sem. Mint említettem, ezzel együtt is fogósabbak, karakteresebbek a dalok, mint legutóbb, sok felesleges sallangot lenyestek, nem akartak mindenáron minél több agyahagyott ötletet beszuszakolni négy-öt percekbe, inkább arra törekedtek, hogy kibontsák közülük a legütősebbeket. Jót tesz az összképnek, hogy Justin Bonitz is sokat fejlődött a dallamos részek terén, ez ugyanis egyértelmű gyenge pont volt legutóbb. Ám ezen túlmenően is sikerült hatékonyabban kiaknázniuk a frontember adottságait. Bőven van mit, hiszen a srác egyszerre tud ezer hangon ordítani-üvölteni-hörögni-kiabálni és rappelni, de legutóbb az volt az érzésem: kéne valaki, aki néha visszarántja a földre, és kicsit terelgeti. Mostanra ez a benyomásom szinte teljességgel elmúlt. Persze ettől még törvényszerűen nem lehet mindenki ínyére a dalonkénti öt megőrülés, ám mindez semmit sem von le a teljesítmény értékéből. Állati jól is szól az album, és muszáj kiemelnem Maxet is, aki továbbra is inkább Joey Jordisonra üt, mintsem apjára, ám tehetség dolgában almaként ezzel együtt sem esett messze a fájától.

A dalok közül szemezgethetünk ugyan, de igazából nem mennék végig mindegyiken, mert nincs értelme, tényleg kedvező az elénk táruló látkép. Persze baromi tömény a mű, agyilag-lelkileg-fülileg egyaránt sok az információ, mire lepörög az 58 perc, de ezt sem érzem problémának, hiszen közben olyan fogódzókat kapunk, mint a nagyon slipknotos, de nagyon jó The Hard Reset, a dallamos témáknál ismét Chester Benningtont megidéző Stomping Grounds, a baromira eltalált monumentális, szinte filmzenés hatású melodikus blokkot is rejtő Shaken (not stirred) vagy a nu metalba oltott thrash/death anarchiát elszabadító Telescope. A Wendridben Jonathan Davis szellemét idézik meg, de akad benne countrys témákra kanyarított hip-hop is, a záró How Long? pedig csak a felszínen hoz feloldozást. És az a szép, hogy ezek is rendszerben maradnak.

A fél pont levonás tényleg csak az időnkénti túlslipknotozódásnak szól, de ez mellékes, tényleg baromi erős album a The Generation Of Danger, és azt is szeretném nyomatékosan kiemelni, hogy nem egy, hanem legalább két szintet ugrott a Tallah a Matriphagyhoz képest. Következő nekifutásra akár egy majdani klasszikus is rejlik bennük, és most egyáltalán nem túlzok.