Shock!

Tény, hogy a tökösgyerek bunkóhácé világa sohasem a változatosságról vagy az újítani vágyásról szólt, valamivel az ezredforduló után azonban az MTV fenegyerek Jamey Jasta által vezetett Hatebreed mégis egy vaskos huszárvágással gyakorlatilag új irányt adott az irányzatnak. A klasszikus régisulis thrash és a hardcore megfelelő mértékű elegye egy egészen sajátságos zenét eredményezett, amelyet azóta is sokan próbálnak magukévá tenni. Ezen bandák közé sorolható a Terror is.

A Los Angeles-i illetőségű brigád immáron nyolc éve műveli a betonkeverést, s az előző három lemezükön még igen erősen jelen volt az Agnostic Front keze nyoma. Legfrissebb korongjukon viszont minden eddigieknél jobban előtérbe kerültek a metalos hatások, amitől inkább hasonlít a zenéjük Jastáék muzsikájára, mint valamelyik nagypapa korú utcaharcos hordáéra. A The Damned The Shamed azonban egyáltalán nem nevezhető Hatebreed-kópiának, annál sokkal ösztönösebb, nyersebb és bizony hc-sabb ez a fél órás dühvihar.

Itt bizony a leghosszabb dal sem éri el még a három percet se, a rövid, tömör fogalmazásmódot nagyon beleverték a srácokba az általánosban. A definitív borítóhoz ilyen egyszerű, sallangoktól mentes mondanivaló is illik. Kirekesztettség, harciasság, összetartás, erő; ezek az érzések, attitűdök határozzák meg Scott Vogel dalszövegeit. Az olyan sorok, mint „trust no one" vagy „this world never wanted me" azt hiszem, igen árulkodóak. A Doug Weber/Martin Stewart gitárpáros is ennek megfelelően adagolja a tősgyökeres őshardcore-ból táplálkozó, de metalosan fejletépő riffeket. A rövid dalok adta lehetőségeket relatíve ki is használják témák szempontjából, így például a nyitó Voice Of The Damned végén még egy thrashes szaggatást is megeresztenek, csakúgy, mint az igen bika középrésszel rendelkező Crush What's Weakben.

Aminél azonban igazán felkaptam a fejem, az a March To Redemption című szerzemény volt, melynek akusztikus gitárpengetései egy az egyben a néhai, posztapokaliptikus víziójáról híres Morgoth-ot juttatta eszembe. Ez ennek megfelelően egy lassabb tétel, hallgatásakor valóban megjelenik lelki szemeim előtt a kiégett, felszaggatott néptelen utca, ahol néhányan a legerősebbek közül képesek csak a túlélésre. A hangszeresek közül meg kell még említeni Jonathan Buske basszert, aki a stílusban megszokott biztonsággal pakolja az alapokat társai alá, a ritmusszekció másik tagja, Nick Jett pedig hallhatóan igazi utcagyerek, a Madball/AF-féle tuka-tuka ritmusok nagyon a végtagjaiban vannak.

Igencsak úgy néz ki, hogy idén utcaharcos metalban a Terrorra hárul a feladat, hogy tartsa a frontot, s ezt ők a maguk egyszerű, ám határozott módján meg is teszik. Azért az már kezd egy kicsit zavarba ejtővé válni, hogy idén lassan minden irányzatban születik valami kimagasló teljesítmény, nem?