Nem kedvelem különösebben a feldolgozásalbumokat, de a Tesla legalább annyival megkavarta a kását, hogy a Real To Reelnek kizárólag az első adagja kerül normális kereskedelmi forgalomba, a második részt csak a megvásárolt koncertjegyekhez adják oda bónusznak.
A netes letöltések világában mindez természetesen édeskeveset jelent, így ehhez a kuriózumnak szánt anyaghoz sem nehéz hozzájutni a hálón. Az igazi kérdés persze az, hogy miért is kellett most két teljes lemezhossznyit feldolgozásokban úszkálnia a '80-as évek egyik legdögösebb amcsi hard rock bandájának, amikor utolsó stúdióanyaguk, a visszatérést jelentő és kimondottan erős Into The Now már több mint három éve jelent meg... Mindegy, jövőre elvileg lesz normál Tesla sorlemez is, szóval fogjuk fel amolyan időkitöltő bónuszként ezt a vállalkozást, amíg sikerül romjaiból összevakarniuk megint rehabról rehabra mászkáló gitárosukat, a kisebb megszakításokkal lassan másfél évtizede masszív heroinista Tommy Skeoch-t, hogy ne a klasszikus felállás egyik oszlopa nélkül ugorjanak neki a friss nótáknak.
Egy ilyen "így játszunk mi"-típusú anyag hosszabb távon akkor tud igazán izgalmas lenni, ha általa egyszerre tudunk meg újat az adott előadóról és egyszerre látjuk másfajta fényben az átértelmezett dalokat. Nos, azt eddig is tudtuk, hogy a Tesla mindig is távol állt az átlag mezei hajbandáktól – noha előszeretettel mosták össze őket velük – , messze elkerülte őket a Sunset Strip hamis csillogása, és zeneileg is jóval komolyabb dolgokat tettek le az asztalra, mint a kortársaik nagyrésze. A zenei gyökereik ettől függetlenül azért elég hasonlóak, mint a többieknek, így a dalválasztás terén nincs igazi meglepetés. A Zeppelin, UFO, Thin Lizzy, Bad Company, Beatles, Aerosmith satöbbi hatások mindig is nyilvánvalóak voltak náluk, ezért tehát aligha marad majd tátva bárki szája a döbbenettől, hogy a felsoroltaktól mind szerepel nóta a két rész valamelyikén. Ugyanígy akad még itt Deep Purple, Rolling Stones, Black Sabbath, Alice Cooper, ZZ Top, Montrose és Lynyrd Skynyrd, meg még egy sor amerikai vagy brit klasszikus rockzene, de kisebb arányban beleütközhetünk amolyan ősöreg rádiós slágerekbe is, amiket Jeff Keith-ék még nyilvánvalóan kölykökként szívtak magukba, miközben önfeledten bézbóloztak a suliudvaron a sacramentói napsütésben.
Mivel a Tesla már a debütáló Mechanical Resonance-en is teljesen kiforrott stílussal rendelkezett és világbajnok módon zenélt, nyilván az sem fog meglepetést okozni, hogy mindegyik dalt élvezetesen játsszák, legyen szó a Zep Thank You-jától a BTO Not Fragile-jén keresztül a Temptations Ball Of Confusion-jéig. Természetesen, energikusan és hatalmas feelinggel, kellő alázattal, de nem szolgai módon szólaltatják meg a nótákat, így végig szórakoztató mindkét album. Néha mondjuk beleestek a csapdába és pont a nyilvánvaló számokat választották ki, nekem például fogalmam sincs, miért imádja mindenki ennyire feldolgozni pont a War Pigset, a Saturday Night Specialt meg a Street Fighting Mant, de végülis oké, ezek tényleg megunhatatlan dalok, amiket bárhol és bármikor szívesen hallgatok. A Tesla kezei alól is baromi jól szólnak, és ők legalább a Radar Love-ot meg a No Matter What-ot nem bolygatták.
Összességében tehát nem nagyon lehet itt belekötni semmibe, így innentől kezdve ízlés dolga, kinek mi jön be és mennyire. Szerintem például a Space Truckin' nem fekszik annyira Jeffnek, a Stealin' viszont nagyon is. A Honky Tonk Womenből kicsit hiányzik az eredeti tökös mocskossága, a Bad Reputation viszont vadállat lett, konkrétan az egyik legjobb Thin Lizzy feldolgozás, amit életemben hallottam. És akkor még nem is beszéltem a 8 perc fölötti Rock Bottomról... Frank Hannon már 20 évesen is úgy gitározott, mint egy isten, és itt bizony bemutatja, hogy ma is tudja, mitől kel életre az a hathúros fadarab, miközben egyik nagy mestere, Michael Schenker előtt tiszteleg. Libabőr, ahogyan játszik.
Elsorolhatnék megint minden kötelező szólamot, amit ilyenkor szoktam – időhúzás, felesleges tökölés, hol vannak már az új dalok és a többi –, de nem teszem, mert a végeredmény annak ellenére is rokonszenves, hogy a Real To Reel egyáltalán nem felel meg a feldolgozásalbumokra érvényes fentebb említett "évek múlva is izgi lesz"-kritériumoknak. Nem váltja meg a világot, de az utóbbi évek hasonló ívású anyagai közül – Ozzy, Def Leppard, Poison és a többi – egészen biztosan ez sikerült a legjobban.
