A hattagú holland Textures együttes 2001-es alakulása óta azt a cseppet sem egyszerű célt tűzte ki maga elé, hogy a lehető legtökéletesebb és legfogósabb – értsd: nemcsak vájtfülűek számára befogadható - elegyét alkotja meg a polimetrikus matekozás és a jóval dallamosabb, de az agresszivitást se nélkülöző metalcore stílusainak. Idei harmadik lemezére a formáció olyan közel jutott ehhez a célhoz, hogy szinte már nyújtózkodás nélkül is elérhetik azt.
A lemez majd ötven perce elsőre kissé hosszúnak tűnt, ám szerencsére van az anyagban elég szufla ahhoz, hogy az ember figyelme végig kitartson. A nyitó Old Days Born Anew-ban máris olyan ízléses egyveleget kapunk Meshuggah-ból, Soilwörkből és úgy általában véve metalcore-ból, hogy mind a két szemöldökünket megnyaljuk. A tipikusan szétcsúsztatott ritmusok egyébként nem olyan szintűek, mint amit Thordendal apóéktól megszokhattunk, de az áthallások nyilvánvalóak. A keményen elüvöltött, szigorú riffelésre épülő verzéket pedig egy ellazító, szintetizátorral alátámasztott dallamos rész követi, amely tényleg nagyon kellemes. Eric Kalsbeek piszok jól teljesít ének fronton, bár amellett se lehet elmenni szó nélkül, hogy hangja talán kissé túlságosan is hasonlít a Soilwork pacsirta, Björn Strid orgánumára, ami persze egyáltalán nem baj, csak hát a párhuzamok azonnal kiverik az ember bevérzett szemét. És még valami: Kalsbeek nem átall mindjárt az első dalban olyan hajlítást használni, amelyről azon nyomban az agybeteg zseni, Mike Patton ugrik be. Na erre mondom én, hogy minden jóból egy csipetnyit.
A The Sun's Architect már teljesen olyan, mintha egy fellazított Meshuggah tétel lenne, csak itt kevesebb az embertelen szigor és több a dallam. A szintetizátor használata pedig csak még tovább mélyíti a sűrűn hangszerelt dalokat, tényleg rendesen el lehet bennük merülni. Az album egyik kevésbé ütős tételének érzem az Awake-et, ami persze nem azt jelenti, hogy rossz volna, de valahogy kevésbé izgalmasabb, érdekesebb a többinél. Na de érkezik is a Laments Of An Icarus, amely megint egy bitang nagy témával operál, erre bizony térdig behajolva kell headbangelni. A dal szerkezetileg is parádés, remek leállás, Stef Broks ütős pedig fenemód ráérzett a pihentető rész lekísérésére. Érdekes mód a következő szerzeményt is szürkébbeknek érzem, a One Eye For A Thousand már túlságosan vontatott, nem is történik benne annyi finomság.
A State Of Disobedience végre aztán megint beindítja a bemerevedő nyakat. Az egyik leghúzósabb dal egyébként ez, némi délies riffelés is felüti a fejét, amit én örvendve fogadtam. Vastag, izmos, mint egy észak-amerikai bölény. A Storm Warninggal folytatódik a matekozás. Kíváncsi lennék egy Meshuggah-Textures koncertre, az A38 hajót simán tutajjá amortizálnák. A lemez vége felé kapott helyet a Messengers, amely egy lassú, elmélázós darab, szerencsére cseppet sem unalmas. A záró, To Erase A Lifetime az átverős dal szerepét tölti be. Ambientesen, visszafogottan indul, már-már azt gondolnánk, hogy ez is egy olyan lemez lesz, amely az erős kezdés után ásítósan ér véget, de aztán úgy a felénél bekeményítenek a srácok, még a lábgép is megfeszül a bőrökön; parádés lezárás.
Több, mint hallgatható a Textures legfrissebb alkotása, a kiadóváltás tehát már csak emiatt is indokolható volna. Itt, kérem szépen minden a helyén van: ötletesség, hangszeres tudás, hangzás és külcsíny; az egyetlen negatívum, ami felróható a hollandusok részéről, az a nyilvánvaló stílusbeli hatások jelenléte, bár ezt jócskán árnyalja a tény, hogy egetrengető forradalmi újításokra már nem igen lehet számítani. Ajánlani viszont nyugodt szívvel tudom a Silhouettes-et, már csak azért is, mert a matek metal vs. metalcore összecsapás győztese mindenképp mi, hallgatók leszünk.
