Olybá tűnik, a The Absence zenekar hagyományt fognak teremteni azzal, hogy orbitálisan szar és klisés borítókkal hozzák ki lemezeiket – az előző cd után ismét egy semmitmondóan gagyi borítókép néz velünk farkasszemet. A floridai brigád akár tiszteletbeli svéd csapat is lehetne, a zenéjük az előző kritikában körülírt göteborgi elegyet tartalmazza újfent. A bevált formán most sem változtattak, leginkább az Arch Enemyt lehetne párhuzamként emlegetni – kivéve, hogy itt a férfias hörgés valóban egy férfi torkából származik. És ez így van jól.
Tény, hogy ők sem találtak fel semmi egetrengetőt, mégis ezerszer szórakoztatóbbak, mint teszem azt, az ugyanúgy Metal Blade-es és hasonló műfajban mozgó Machinemade God. Fene tudja, talán jobban érzik ezt a stílust, és nem csak végletekig elkoptatott kliséket raktak egymás mögé (egyébként de, aztán valahogy mégsem). Fene tudja miért, de szórakoztató a zenéjük, tanult nyugati kollégáink csupán így jellemeznék a hallottakat: kick ass!!!
A gitárszólók meg a riffek kifogástalanok, és ahogy nézem, szakállban is nagyon ott vannak a srácok. Emelve a nóták fényét, egy rakás vendéget is meghívtak (hogy egy dalban szerepelnek vagy sem, az nem egészen világos): James Murphy (Death, Testament), Jonas Kjellgren és Per Nilsson (Scar Symmetry), Santiago Dobles (Aghora) gitároznak, valamint Jonas Granvik (Without Grief, Edge Of Sanity) reszeli a torkát valahol.
Furcsa, de még a csordaszerű hejjegetés is lelkesítő, pedig azt hittem az ilyesmin már túljutottam rég, ráadásul egy teljesen vállalható instrumentális dalt is összetákoltak. Nem mondom, hogy egy-két helyen nem ül le a lemez, talán 2-3 számot lehagyhattak volna a nagyobb hatás kedvéért - azért Aebsence-ék is hajlamosak önismétlésbe fordulni, mindettől függetlenül egyenesen üdítő volt párszor végigpörgetni a cd-jüket. A kilencedik nóta szólórésze pedig kellemes meglepetés az addigi amúgy sem gyenge szólisztikus gitártémák után.
Egy feldolgozásnótát is rögzítettek, melyben megmutatják igazi thrash-gyökereiket, méghozzá a Testament Into The Pitjét idézik meg – nem is rosszul. Az égvilágon nem tettek hozzá semmit a dalhoz, de nem is ez volt a cél, csak ledarálni egy klasszikus kedvencet. Mekkora nóta ez ma is! Bevallom, még egy koncertjüket is szívesen megnézném, ha lenne rá lehetőség. A következő lemezhez pedig nem ártana egy nagyságrendekkel jobb grafikust alkalmazniuk, talán akkor találnának néhány plusz érdeklődőt, akik az ócska borítókép miatt pöckölik arrébb azonnal a cd-t.
Azoknak feltétlenül ajánlott, akik Gossow kisasszony miatt tartják hallgathatatlannak az Arch Enemyt. Meg egyébként is. Metal!
