Shock!

Atyaég! Ez aztán hibrid egy társaság! A zenekari fotó után ítélve lehetnének akár nyolcvanas évekbeli szintipop zenekar, netán gót istenek vagy akár modern Cure rajongók. A zene ehhez a külsőhöz nem illően valami hardcore/göteborgi metal/black metal keverék. Amerikai a csapat, odaát meg bármi megtörténhet mostanában.

Alapvetően nem rossz az anyag, elég lendületes, jók a riffek - mondjuk az szentigaz, hogy nulla eredetiséggel rendelkeznek, simán lenyúlták a jobb svéd csapatok riffjeit -, a vokalista viszont úgy rikácsol, mint Dani Filth rosszabb pillanataiban, tehát inkább magasabb tartományokban visít, szövegérthetőség természetesen rulez, tudjátok: ájgrájdrájdidáj. Néha merészkedik kicsit mélyebbre emberünk, ott dinamikusabb is a dolog, jobb lett volna, ha ezt többször megteszi, kissé egysíkú ha túl sokáig a magas tartományokban tartózkodik. Ennyit a vokálosemberről, akit azért meg lehet szokni, a zene meg amúgy elsodor magával, ha már elkezded hallgatni.

A lemez felénél tartok, gyenge darab eddig nem volt, nagyjából végigdarálták eddig az egészet - nem a gyorsaságra céloztam -, harapós a zene, na. Tempóilag is változatosak, lassú döngölés, középtempó, gyors tikatika egy dalon belül előfordul, a dalok 3-4 percesek, tehát pont tökéletes ideig tartják fenn a hallgató figyelmét. No, aztán a hatodik dalnál, mely a Nausea címet kapta elborulnak pszichóilag, talán a Poltergeistet nézték felvétel közben, ki tudja. Mindenesetre hátat akarnak borzongatni valószínűleg. A szövegből itt még kevesebbet lehet érteni, grrrráááááj, ááááááj, ennyit, persze kicsit rekedtes hörgéssel. Úgy tűnik ez csak kis pihenő volt a lemez második fele előtt, nem akarták teljesen szétcincálni a hallgatókat, nehogy adrenalin-túltengésben hunyjanak el. Mert innentől kezdve megint kezdődik a riffzuhatag.

Majdnem a végén ott figyel egy feldolgozás, amit kettő egész másodperc alatt sikerült felismernem, a Paint It Black a Rolling Stones-tól. Annak idején elég nagy kedvencem volt ez, fura így metalosítva a dal, még furább, hogy itt vokalistánk néha megpróbál énekelni, nos, énekhangja olyan, mint egy éhes békáé. Mellette a rikácsolás még viccesebben hat. Sebaj, túl lehet élni. Viszont így megtudhattuk, hogy a Rolling Stones egyik alappillére volt a göteborgi metalnak, csak még nem tudták hogy is szólaltassák meg a gitárokat, így jobb híján cincogtak akkor.

Egész ígéretes csapat lenne, ha nem lennének ennyire nyilvánvaló hatásaik, és valami minimális ötletet belecsempésztek volna az amúgy remek riffek mellé, de ők biztosra mentek, ugráljanak a koncertjeiken az emberek. Mert fognak. A hangzásra nem lehet panaszkodni, a producer Adam Dutkiewicz volt a Killswitch Engage-ből, aki jó masszív gitársoundot bírt ide varázsolni.

Egyelőre nálam olyan néha szeretem, néha nem annyira lemez kategória, aztán majd bizonyítsanak a világnak, ha akarnak. Azért el lehet szórakozni a lemezzel, annak aki ilyesmire kíváncsi.