Shock!

Bő két évtizeddel ezelőtt az egykori Godspeed-basszer Chris Kosnik új bandája, a The Atomic Bitchwax felvett egy Hope You Die című számot debütáló nagylemezére. Füstös, blues alapú jammelős kis stoner-himnusz volt ez, a zsírosan hömpölygő fajtából. Chris koma idén aztán gondolt egy merészet, és az akkoriakhoz képest teljesen megváltozott felállású csapata élén újra rögzítette a halálunkat kívánó tételt. Pörgős, mégis laza kis rockhimnusz lett ez, az energikusan száguldó fajtából. És ez a változás precízen meg is ragadja, hogy miféle utat is járt be az általában a Monster Magnet testvérbandájának hívott The Atomic Bitchwax az évek során.

Igen, a konstans magnetizálás egyszerűen megkerülhetetlen náluk, pláne, hogy két évvel ezelőtt még szorosabbra fűzték a kapcsolatot: a régebb óta társ Finn Ryan gitáros távozásával a szintén magnetes Garrett Sweeny került képbe, így aztán nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, hogy a The Atomic Bitchwax egy Dave Wyndorf és Phil Caivano nélkül felálló Monster Magnet. Illetve, hogy egészen pontos legyek: napjaink Magnetjének egy lelazultabb, magával ragadóbb és bizony-bizony jobb változata. Ha nem hiszed, hallgasd csak meg a slágeres címadót, vagy a szinte már funkosan könnyed (és túlzás nélkül táncolható) Easy Actiont – a Wyndorf-művek már elég régóta nem tudott ekkora közönségetetéseket ránk szabadítani.

Kosnik mestert minden szinten dicséret illeti: eddig is tudtuk, hogy remek dalszerző, és hogy egyre jobb énekes (dallamaiban sokszor még a Deliverance / Wiseblood-korszakos Pepper is ott bujkál), de viszonylag ritkán szoktuk méltatni a basszus-teljesítményét. Na, most viszont megteszem, ezen az anyagon ugyanis olyan futamokat hoz (ráadásul olyan szépen is szól az egész), hogy arra korábban talán csak a legsikerültebb pillanataikban került sor. Ebből a szempontból mindenképpen kiemelendők az instrumentális darabok: ezekből három is (!) jutott a lemezre, és amit az örvénylő Ninjában, a záró Instant Deathben, pláne a fenomenális Crashben bemutat a trió, az bizony vegytiszta örömzene. Bob Pantella például olyan pörgetéseket hoz, hogy a könnye is kicsordul minden jóérzésű zenebarátnak (a bongyor hajú ütős amúgy mindvégig tízpontos teljesítményt nyújt). Sőt, igazság szerint Sweeny játéka is jobban tetszik elődjéénél, ha szólók tekintetében csak félpercekre is, de úgy elfüstölnek az ujjai a húrokon, hogy ihaj.

És az a szép, hogy az egész Scorpio ilyen vidám, feelinges hallgatnivalót rejt ám, említsük bár a címéhez hűen igencsak adrenalingazdag Energyt, vagy a kissé vintage rockosabb, tapsritmusos You Got Itot, netalántán a rendkívül eltalált refrénnel bíró Betting Mant. Harmincnyolc perc, mindennemű sallangtól, csimbóktól megfosztva, csak a pőre, életigenlő, fel- és elszabadult muzsika. Ilyen okádék időkben nagyon nagy szükség van az ilyesmire.