Bár tavalyi albumról van szó, azért mégis érdemes néhány szót áldozni a New Jersey-i The Banner harmadik lemezére, amely a stílus szerelmeseinek okozhat kellemes perceket. És hogy mi is ez a stílus? Nos, a The Banner legénysége igen progresszív felfogásban játssza a hardcore / metalcore / punk / post-rock és még sok más irányzatból összegyúrt, igen furcsa és érdekes muzsikát. Mocskos, kemény riffek, gyakori váltások, cséplések, masszívan döngető reszelések és elmebeteg üvöltözés; nagyjából így lehetne jellemezni az amerikaiak zenéjét.
Az immáron 10 éves múltra visszatekintő csapat tagcseréinek számával indulhatna a Guiness-világrekordért folyó versenyben, felsorolni is hosszú lenne, mennyi gitárost és dobost fogyasztott el a banda az évek során. A lényeg, hogy a kezdetek óta egyedül a frontember, Joey Southside hordja az együttesi lobogót töretlenül, bár az elmúlt 10 év, az énekes elmondása szerint, igen zűrösre sikeredett. A sok felgyülemlett feszültség eredménye pedig ez a 12 dalt tartalmazó, dühös kirohanás mindenki és minden ellen. Joey szinte megállás nélkül köpködi haragtól fröcsögő szavait, hangja és stílusa alapján simán odatehető bármelyik mai post-rock/noise frontember mellé. A két gitáros, Buzz és Jeremy Comitas pedig szépen hozzák is a pusztító témákat, sokszor igen figyelemreméltó dolgokat elővezetve. Így a Ratflesh vagy a Dusk is a lemez csúcspontjainak számítanak e téren, de ugyanígy felhozhatom példának a záró, The Father And The Wayward Sont is, amely nihilisztikus, világvége hangulatával még a végére is képes fokozni a lemez változatosságát.
És ezen, az album sokszínűségén van a hangsúly, ettől válik a szürkeségből is kiemelkedővé a Frailty. Kapkodós, hc-s témák ugyanúgy felbukkannak, mint melankolikusabb hangvételű, noise riffek, s a Jake Dimeo basszer/Paul Klein dobos fémjelezte ritmusszekció által hozott ritmusvariálások is végig fenn tartják a figyelmet, még ha olykor kiszámítható is egy-egy húzásuk. Ami viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet a lemezzel kapcsolatban, az az idegesítően kontrollálatlan hangzás. Ez főként az erőteljesebb zúzásoknál zavaró, ilyenkor ugyanis még egészen lehalkítva is betorzít és recseg a lemez, ami ugyan remekül kifejezi az anyag elkeseredett dühödtségét és nyersességét, ám hosszú távon hamar idegesítővé válik. Ezt leszámítva egy élvezhető alkotás a Frailty, tüskés, barátságtalan mivolta ellenére is képes megragadnia azokat, akik nem rettennek vissza az efféle szörnyetegektől.
