Shock!

Igen, ennek az őrült svéd ötösnek tényleg az a neve, hogy A Chuck Norris-Kísérlet. És nem, nem valami Irigy Hónaljmirigy-féle mókabandáról beszélünk, hanem egy tökéletesen komoly zenekarról (már amennyire nyilván ebben a közegben egyáltalán az lehet valaki), akik ráadásul éppen egy évtizede mérgezik a skandináv közízlést. Ráadásul nevüket nem is a pörgő-forgó rúgásairól és a róla szóló szarabbnál szarabb viccekről elhíresült vörös akcióhőstől kölcsönözték, hanem egy Charles Eldrich Norris nevű kansasi blues gitárosról, aki már az ötvenes évek elején Chuck Norris néven hozott ki lemezeket, és állítólag a banda egyik fő inspirációját jelentette. Így szól legalábbis a mese, és bár tényleg létezett egy ilyen nevű fekete muzsikus, de szerintem azért Chuckyék bőven rájátszanak arra, hogy erről a névről az embereknek érthető módon Walker, Texas Ranger ugrik be először. Hogy mást ne mondjak, mindegyikőjük keresztneve Chuck lett, így valahogy: Chuck Ransom, Chuck Rooster, Chuck The Ripper, Chuck Dakota és Chuck Buzz.

A játék pedig - ilyen előzmények után tán nem túl meglepő módon - nem más, mint skandináv típusú rock and roll, mégpedig a legskandinávabb fajtából, közvetlenül a Hellacopters és a Backyard Babies tőszomszédságából, de tán még jobb példa a megboldogult Gluecifert idecitálni, egyrészt a zajos punk rock gyökerek miatt, másrészt pedig az öntörvényű, mindennek a közepébe beleszaró hozzáállás is őket idézi. Az Eaten Alive a lemez közepéről például simán rajta lehetett volna Biff Malibuék bármelyik lemezén. Ez pont az az életvidáman őrjöngő muzsika, amit pár évtizeddel ezelőtt tán úgy jellemeztünk volna, ilyet csak az amerikaiak tudnak. Ma már úgy mondjuk: ilyenre csak a svédek képesek!

A tizenegy tételes, és szűk negyven perc alatt lepörgő lemez a visszafogottabb, ám ennek ellenére rettentő hangulatos (ráadásul instrumentális) You're One Of Us-szal nyit, de utána aztán nincs megállás: tíz számon keresztül végig nyomják a gázt, maximális fordulatszámon pörög a rock and roll orgia, te meg csak nyúlkálsz az újabb és újabb sörök után, és nem figyelsz a csaposra, ahogy azt üvölti, hogy záróra, baszd meg! Semmi ballada, semmi szenvelgés, ennek ellenére persze, ahol csak lehet, gond nélkül pakolják az első fülelésre is ülő zsigeri dallamokat. Ahogy az a nagykönyvben meg van írva, legjobb példa erre az akár a rádiókban is simán leadható, huhuhúús háttérvokálú If I Could I Would. A legnagyobb rockhimnusz pedig a lemez legelején elterülő Black Leather lenne, igazán pofásan sikerült ez is.

Még egy dolog, ami kicsit megkülönbözteti a CNE-t pályatársaitól, náluk egy fokkal jobban hallatszanak a Motörhead és a korai AC/DC hatások, nem is annyira Rooster és The Ripper gitárriffjeből, mint inkább Buzz szívesen alkalmazott kettőnégyein, pláne Ransom smirglis vokalizálásán. A lemez vége felé a The World Burns is ezt a hatást erősíti, a kissé lassabb Midnight Stranglert pedig már tényleg mintha az exhumált és kissé kapatos Bon Scott nyomta volna fel, még a gunyoros szöveg is gyanús. A korongot végül a címadó zárja, újfent a lecsó közepébe csapva egy hatalmasat. „A társadalmon kívül van egy hely, ami csak ránk vár!" – méltó lezárás.

Az az igazság, hogy rettentő egyszerű dolog a CNE muzsikája, viszont én egy rock and roll lemeztől ennél többet nem is várok, aztán még sincs túl sok ilyen színvonalú hallgatnivaló manapság. Márpedig ez a banda akkor is megállná a helyét, ha a héten jött volna ki a Total 13 és a Supershitty To The Max!, ilyen ínséges időkben pedig, amikor sem Hellacopters, sem Gluecifer nincs, a Backyard Babies hat éve nem hajlandó lemezt kiadni, a Turbonegro pedig kipukkadt, úgy kell az ilyen lemez a rock and rollereknek, mint egy falat kenyér. Jó magas pontszámot is fognak kapni.