Shock!

Léteznek olyan zenekarok, amelyeknél egy-egy új lemez megjelenése eseményszámba megy - számomra a The Cult is ide tartozik, annak ellenére, hogy életművükben nem tudok feltétlenül azonosulni mindennel, amit eddig megjelentettek (azért a legtöbbel persze de).

Fogalmam sem volt, hogy 2007-ben melyik zsebükbe nyúlnak bele ötletekért, bár az idei koncerten eljátszottak alapján lehetett sejteni, hogy nem a dögös/rockos érájukat elevenítik fel – tehát nem az utolsó lemez vonalát folytatják. Azért akkor még reménykedtem. Egészen addig, amíg végig nem hallgattam a Born Into This-t, aminek meghallgatása után csak annyit tudtam kinyögni: mi a fenétől punnyadtak be ennyire pont most, mikor maga az precíziós rockdobolás egyik atyaúristene, John Tempesta is ott ül a hátuk mögött. Félreértés ne essék, kifejezetten szeretem a zenekar korai, még korántsem rockos időszakát, azzal kedveltem meg őket, és hiába nyúltak vissza itt ebbe a korszakba (még a hangzás is kifejezetten retrós, bár ez tetszik), valamiért mégsem működik a dolog.

Miért? Pofonegyszerű: a Cult mindig, minden lemezén tudott fogós refréneket írni, meg persze Billy Duffy védjegyszerű riffjei is rendesen ráhúzták az emberre a libabőrt. Ebből most az égvilágon semmit nem kaptunk, illetve épphogy érintőlegesen, amolyan megmutatom-meg-nem-is módon. Például a Citizens már majdnem jó, megvan az a jellegzetes Cultos lüktetés, és a refrénen épphogy picit kellett volna még csavarni, már elfogadható is lenne. Bár az hallható, hogy Ian hangja már stúdióban is kopott, nem csak élőben. Nyilvánvalóan nem akarta saját korlátait túlzottan feszegetni még úgy sem, hogy a stúdiótechnika is ott áll a háta mögött, ami becsülendő és nem is feltétlenül baj, de bevallom, hiányoznak azok a klasszikus (és klasszikusan klisés) Astburys énektémák.

Sajnos a zenekar elektronikus terminusát is megidézik, pedig ez volt a leginkább rajongó-taszító korszakuk, ezekkel a nyegle, totálisan jellegtelen, alternatív-ízű nótákkal nem nagyon lehet mit kezdeni. Pedig a Dirty Little Rocktar ismét lehetne ütős dal, majdnem minden a helyén van, aztán mégis úgy érzi az ember, nüansznyi dolgok hiányoznak, amitől nem áll össze a kép, olyan, mint egy gyári hibás puzzle. (Ráadásul ez a lemez egyik legjobbja.)

A korong és a zenekar pályafutásának mélypontja a Holy Mountain nevű giccses, ultraszirupos ősborzalom, melyben Ian Elvist imitálja – bár a zene is születhetett volna az amerikai klasszikus rockandroll korszakban egy helyi slágergyártó kisiparosnál. Rettenet. Komolyan nem értem miért kellett ezt lemezre venniük, ezzel gyakorlatilag egy tollvonással viccet csináltak saját magukból.

Az I Assassin ismerős lehet, és nem csak azért, mert ez volt az egyik előzetes nóta, hanem itt saját maguktól plagizálnak, sajnos a refrén ismét semmitmondóra sikerült, kár, mert majdnem jó lett ez is. Végig ez az érzésem nagyjából minden dalnál: úgy indul, mintha valami történne, aztán félúton megakadnak és veszni hagyják az ötleteket. Az Illuminated szóló körüli része például egészen hátborzongató, de itt is valahogy 80 százaléknál abbahagyták az ötletelést. A lemez másik líraibbja, a Tiger In The Sun ismét csak vegyesfelvágott, itt újra Astbury gyenge teljesítménye veri le a lécet, akinek küzdelmét egyes hangokkal egyenesen rossz hallgatni (nem csak ebben a dalban).

Sajnos túlságosan felemás a Born Into This ahhoz, hogy szeretni tudjam, kevés izgalom, sokkal több lapos pillanat, a heveny libabőrözés így érdeklődés hiányában elmaradt. Hogy erre az lehetne a megoldás, hogy külső dalszerzőket vonjanak be, vagy egy erőteljesebb produceri kézre lett volna szükség, fogalmam sincs, mindenesetre amennyire vártam, akkorát sikerült csalódni a lemezben. Azért a szemellenzős ultrafanatikusok így is szeretni fogják. A borító nevetségesen gyenge grafikájára pedig nincs mentség.