Shock!

Nagyon csípem a spanyol Locomotive Recordsot, hiszen rendre remek muzsikákkal (Kragens, Adagio, Benedictum vagy Astral Doors) örvendeztetnek meg, ám van egy nagyon nagy hibájuk! Nevezetesen az, hogy agyonhallgatják a kiadványaikat.

Tipikus példája ennek a The Cursed bemutatkozása is, amelyről annak ellenére csak merő véletlenségből (hozzám osztották le a promót) szereztem tudomást, hogy – OverKill és Hades rajongóként – elvben totál célközönség lennék.

Két régisulis amerikai thrash/power metal arc köré szerveződött a The Cursed, nevezetesen az Overkillben már több mint húsz éve rekesztő Bobby „Blitz" Ellsworth és a Hades, Non-Fiction, majd újra Hades gitáros Dan Lorenzo (mozgolódott egyébként szólóban, illetve egy Ten Ton Truck nevű csapatban is) a fő arcok a csapatban, de itt van még a szintén ex-Non-Fiction tag Mike Cristi és Job the Raver bőgős, aki a Murder 1-ból lehet ismerős.

Blitz természetesen elég meghatározó, ám ennek ellenére az Overkill vonal jócskán háttérbe szorul, sokkal hangsúlyosabb Lorenzo stílusa, korábbi anyagai közül is leginkább a Non-Fiction albumok világa köszön vissza. (Érdekes egyébként, hogy akárhová kerülnek is volt Hades tagok, totál rányomják bélyegüket az adott zenekarra, gondoljunk csak az énekes Alan Tecchioval tavaly megjelent, Amped című Seven Witches korongra.)

Egyszóval, a The Cursed klasszikus US power-t játszik, középtempósan, döngölősen, Blitz reszelős témáival kísérten. Egyáltalán nem divatos muzsika ez, sokan talán porosnak is mondanák, de ha szereted a két fickó stílusát, nagy csalódás nem érhet. Már a nyitó Sweeter rögtön egy középtempós N-F darab, mázsás súlyú riffekkel, és arcba mászó Blitz reszelésekkel. Lorenzo játékában mindig is volt egy nagy adag déli jelleg (direkt nem stonert írtam), melynek eklatáns példája a jópofa szaxofonszólóval kísért Evil In The Bag vagy a One Time, amire már akár a stoner címke is tényleg rásüthető. Ilyesmi muzsikák voltak hallhatóak anno az Overkill kiváló, ám csúfosat bukott I Hear Black lemezén is.

Nagy meglepetésekkel az Átkozottak esetében egyébként nem kell számolni, néhány nótától eltekintve, melyek éppen ezért váltak nálam kedvenccé. A fura, talán holland című Wij Leven als God in Frankrijk a lemez legfogósabbja, de nagyon jó a döngölős Native Tongue, meg a Serpintine Slither swingesnek mondható témája is... Meg úgy cuzammen az egész lemez. A két legendás amerikai arc hobbi projektjéről nyugodtan kijelenthető, hogy hozza a tőlük anyazenekaraik alapján elvárható kiváló minőséget, illetve felvonultatja a jól megszokott védjegyek teljes skáláját. Csalódás kizárt.