Nem igazán tudtam mire vélni elsőre ezt a zenekarnevet. A kiadótól eddig elég vegyes minőségű és stílusú zenekarok érkeztek eddig, néha sikerült nagyon gyenge produkciókat kiadniuk, néha meg belenyúltak a jóba. A The Defaceddel úgy érzem, nem kakiba nyúltak.
Az már valamennyire garancia lehet a minőségre, hogy itt dobol a Soilwork - most már volt - dobosa, Henry Ranta. Az eredeti zenekarát otthagyta, viszont ebben a projektben marad még egy darabig. Ki tudja, talán csak becsaládozott, aztán nem bírta a Soilwork tempóját, ezt meg még igen. Viszont legalább nem hagyta abba a dobolást, vétek is lenne, ügyes a srác. Nem is kicsit.
Elég feszes riffel indít a lemez, húzós, valamennyire benne van a svédes stílus, de annál modernebbek, amerikaiabbak, anélkül, hogy átmentek volna trendibe. Folytatom egy kicsit a zenekar névsorát. A gitáros (Klas Ideberg) és basszusgitáros (Jörgen Löfberg) a Darkane-ből érkezett, előbbi még a Terror 2000 nevű zajbrigádban is részt vesz.
Jéé, 1999-ben alakult a csapat, és ez a második lemezük, az elsőnek a címe Domination Commerce és 2001-ben jelent meg. A Scarletnél, sajnos akkoriban még nem promóztak felénk, ezért sem tudtunk róla. Hiba. Ha olyan szintű az első anyag is, mint ez, akkor beszerzendő. Bár ahogy nézem az infólapot az új lemezre kissé módosítottak a zenei irányon és a hangzáson is. Felteszem jobban zúztak akkor és nem volt ennyire dinamikus a sound. Mert az itt az. Nagyon is. A mostani lemezt 2002 augusztusában vették fel.
A zenét le lehetne írni a mostani In Flames, Darkane és Soilwork keverékének, amit nyakon öntöttek néhány amerikai modern csapattal (direkt nem írtam nu metalt, mert ott is vannak kategóriák, nem is kevés), viszont nem másolták egyik zenekart sem, de ezt azért feltételeztem róluk. Nem azon emberek csoportja a The Defaced (méghogy arctalanok, ahha... a fenét azok), akik ötlethiányban szenvednének.
Nem csak eszetlen - na jó, szívet melengető - zúzás hallható a cd-n, hanem dallamos énektémák (Henrik Sjowall a frontember) is, némelyik egész megjegyezhető, és zeneileg is apró finomságokat szőttek a dalokba. Profi öreg rókák módjára. Ha már felsoroltam mindenkit, ne feledkezzünk meg a másik gitárosról, Mattias Svenssonról sem.
Hm. A lendületes, groove-orientált dalokban akkora erő feszül, mintha egy megvadult dinosszaurusz trappolna át a városon és lapulnának szét a talpa alatt az útjába kerülő akadályok, lett légyen az ház, közlekedési lámpa, kamion, emberek...
A csapat sajnos nem fog elérni olyan ismertségi szintet, mint a fent említett zenekarok - és itt nem a zene minőségéről van szó -, egyszerűen azért, mert azoknál a csapatoknál sokkal összetettebb dalokat írtak, ami nekem mondjuk szimpatikus, és felteszem sok más embernek is, de a tömegek az egyszerűséget kedvelik. Bár talán az amerikai hatást ki lehetne aknázni valamilyen módon. Odaát nagykanállal zabálnák őket, erre a nyakamat teszem. Ahogy halad a lemez, egyre inkább az az érzésem, hogy ha Henry Ranta így folytatja, lassan félistenné avanzsálódik. Hjahh, a stílus, kérem... A kilencedik dal egy líra, nem csöpög, inkább szép és fájdalmas. Tudnak ezek!
Kiemelni nótát nem érdemes innen, a színvonal egységesen magas, jó magasra is rakták a mércét a srácok most ezzel. Nagyon ajánlott lemez jó zenék kedvelőinek!
Vacillálok, hogy 9 vagy 10 pontot adjak rá, asszem, kiegyezem 9,5 ponttal, egyszerűen azért, mert annyira megjegyezhető dalt nem találtam rajta, ami elsőre belecuppant volna a fülembe, ez viszont mégsem von le túl sokat az egész értékeiből.
