Biztosan mindenki ismeri azt az érzést, mikor a kezébe veszi egy általa nem ismert banda első lemezét, és a külső azt súgja, hogy végre, talán valami érdekes. Én is valami ilyesmit éreztem, mikor megpillantottam a The Living Fields debütalbumát. A borító gyönyörű az őszi éggel, és ugyan a promó példány kicsit lebutított verzió a boltihoz képest (a szövegek nincsenek benne), de akkor is kiemelkedik a tömegből és előrevetíti, hogy ez talán valami különleges lesz.
Persze eszembe jutott, hogy nem mindig szabad a külső alapján komolyabb következtetéseket levonni, de én azért megtettem, és amint hazaértem, rögtön meg is hallgattam. Elsőre tetszett, másodszorra már volt egy-két pillanat, mikor hümmögtem, harmadszorra már éreztem, hogy valami nem klappol, azóta pedig minden hallgatásnál felfedezek valamit, ami megkeseríti ezt a korán jött örömöt.
Mi is ez a The Living Fields? A zenekar három tagú, Jon Higgs felel a szövegekért és a vokálért, Chad Walls dobol, minden egyéb hangszer és a programozás az ötletgazda Jason Muxlow munkája. Az infólap szerint a lemez epikus progresszív doomot, szerintem meg 6 dalt és egy átvezetőt rejt bő 47 percben. Ezek a tények, jöjjenek a tapasztalatok.
A zene ezernyi stílusból, hatásból épül fel, amiből egy rész valóban a doom, egyfajta death/doom, korai Anathema, korai My Dying Bride vonósokkal, akusztikus kiállásokkal és zúzós, vonszolós gitártémákkal, az énektémák pedig hangulattól függően átfogják a hangszínek széles sávját, hörgés épp úgy, mint tiszta ének. Érezni itt-ott némi thrashes ízt is a kicsit gyorsabb részeknél, de alapvetően melankolikus hangulatzene van túlsúlyban.
A nyitó What Left Behind nagyszerűen váltogat a hörgős zúzások és a szellősebb, lazább akusztikus kiállások között, a tempó valahol a közepes és a lassú között mozog, ráadásként pedig nagyszerűen színesít a hegedű, néhol pedig egyéb vonósok is szerepet kapnak. Sajnos nem tudom megmondani, ezek valódi hangszerek, vagy csak reprodukció, mert sem a borító, sem az infólap, de még a hivatalos honlap sem segít ebben a témában. Mikor már unalmas lenne a közel 11 perces dal, jön némi samplerekkel dúsított akusztikus kiállás: nagyjából ennyi van a nótában, nem több. Szimplán jó.
Van valami azonban, ami már itt megjelenik, és ami mellett egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni. Jon Higgs ugyanis előszeretettel használ olyasféle hangszínt, ami leginkább King Diamondra emlékeztet: idegesítő sikoltozás fejhangon - és sajnos ez az, ami miatt Diamondot sem szeretem. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy ezt a visítozást valaki kedvelheti. Sajnálom, én sikítófrászt kapok tőle, és sajnos a lemez tele van ezzel, ráadásul sokszor elnyomja az amúgy ötletes hegedűtémákat is. Ezt nyugodtan le lehetett volna hagyni. A második, Burial At Sky címre hallgató nóta jól sikerült, szomorkás kezdőtéma, után pedig enyhe folkos ízzel talán az album legemlékezetesebb témája következik, ez az egyetlen pont, ahol még elviselhető Higgs visítozása. A középrészben újra visszatér tovább színesítve a kezdőtéma, aztán a gyorsabb résszel zárnak is, nincs túlnyújtva, mint a rétestészta. Ilyen dal kellett volna több, ez talán a lemez legjobbja.
A This Great Majority csak egy túl hosszúra szabott átvezető, a sok sampler sem javít rajta, teljesen feleslegesnek tartom, ezt a bő négy percet zenéléssel is kitölthették volna. A Monument című negyedik dal jellegtelenre sikerült sajnos, reprodukált death/doom témákkal, akusztikus kiállással, hörgéssel és tengersok sikoltozással. Hallottam ilyet már néhányat. Felejthető. A Feast For The Earth és a The Soil Giveth sajnos elrontotta a kedvem, de én tehetek róla a legkevésbé. Gondolom Johan Muxlow ide a melankolikus, szomorkás témák mellé két kifejezetten gyors részekkel megáldott dalt is be akart illeszteni, sajnos az elsőben Chad Walls téved el a ritmusban, és viszi be az erdőbe az egész zenekart (nem értem, ezt stúdióban miért nem vették észre, nekem elsőre sikerült), másodszorra pedig a dobon kívül egy zajmasszává változik a dal, persze a mindenhol hallható sikolyok kivételével. Amúgy sem ász a hangzás, de itt sajnos kritikán aluli. A The Overview Effect a kicsit Opethes kezdőtémával ígéretesen indul, és egy kissé thrashes témával folytatódik. Valahogy olyan az összhatás, mintha próbáltak volna olyasmivel kijönni a zárásra, ami az eddigiekben még nem szerepelt. Nem rossz amúgy, főleg így hegedűvel színesítve, de bőven sok belőle ez a 10 és fél perc.
Az infólapon többek között az is olvasható, hogy a tagok személyesen még soha nem találkoztak, de nem ezért gondolom, hogy soha nem lesz koncertbanda a The Living Fields. Egyszerűen egy olyan mélységben rétegzett zenét alkottak meg, aminek az élő előadása szerintem csúfos kudarc lenne, ráadásul ez az egyveleg nem koncertre való. Most sok mindent írhatnék, de a lényeget elmondtam: adva van egy ötletekkel teli társaság, sokszor jó is, amit előszednek, de sok a klisés, már ezerszer hallott téma, ráadásul nem egyszer előfordul, hogy túl sok hangulatot próbálnak egy helyre begyömöszölni, így olyan lett az album, mint egy norvég mintás pulcsi. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Debütalbumnak nem rossz, igaz nem is a legjobb. Ha minden igaz, nemsokára jön a Running Out Of Daylight címre hallgató második lemez (ez a lemez már év elején készen volt, csak lassan találtak kiadót hozzá), azzal teszek majd egy próbát, mert azért az első kettő és az utolsó dal egészen jól sikerült.
