Shock!

Számomra a Melvins a zenei szabadság és függetlenség szinonimája. De még inkább a kiszámíthatatlanságé. Náluk még az sem biztos, hogy egyáltalán hogyan nevezik magukat: Melvins, The Melvins, (The) Melvins, Snivlem, vagy épp Melvins Lite, hogy a mindenféle fedőnevek alatt lezajlott fellépéseket már ne is említsem. Aztán az is teljességgel követhetetlen, hogy egyáltalán hányadik sorlemezüknél járnak akkor most pontosan? Tizennyolc, huszonegy, vagy van még valahol elfektetve egy-kettő, amiről senkinek nem szóltak, mert szinte csak a maguk szórakoztatására adták ki, apró kiadónál, álnéven?

Tőlük már semmin, de tényleg semmin nem lepődöm meg, ugyanolyan rezignált mosollyal venném tudomásul, ha egyik pillanatról a másikra vegytiszta hip-hopra váltanának, vagy épp öt tubással készítenének avantgárd jazz lemezeket, miközben koncerten egy komplett jódlikar kísérné őket bőrnadrágban, kalapban, ahogy kell. Így aztán azon sem ütköztem meg különösebben, hogy (átmenetileg?) istenhozzádot intettek annak a Jared Warren/Coady Willis párosnak, akiket még hat éve, az (A) Senile Animal idején szipkáztak el a Big Businessből, és helyettük ismét kooperáltak azzal a Trevor Dunn basszer/bőgős/csellistával, akivel korábban már dolgoztak együtt, például az A Live History Of Gluttony And Lust élő anyagon. Trevor amúgy tökéletesen illik a világ legrondább párosa, King Buzzo és Dale Crover mellé, hiszen hozzájuk hasonlóan igencsak kattant figura, amit az is egyértelműen bizonyít, hogy Mike Patton egyik legjobb barátja, és ennek megfelelően olyan csapatokból lehet ismerős, mint a Fantomas, a Mr. Bungle, vagy épp a Tomahawk.

Teljesen egyértelmű amúgy, hogy miért volt Mr. Dunnra szükség, a lemezen ezúttal ugyanis egy olyan hangszer dominál, ami korábban még sohasem: a nagybőgő (és a cselló). A Freak Puke első felében ez az instrumentum nemcsak hogy megjelenik, hanem konkrétan átveszi a hatalmat. A zseniális Mr. Rip-Off hat percében ez még megdöbbentően nyugisan kerül kivitelezésre, itt King Buzzo hangja sem sérti senki fülét, bár, igaz, ami igaz, a hangzás azért elég szikárul, szárazan és meglehetősen idegenül kong, miáltal a nyitószám rettentően hátborzongatóvá válik, pláne a végén azzal a kísérteties „I hate you!” bekiabálással a háttérben (mondanom sem kell, a legnagyobb kedvencem lett a dolog). A tapasztalt Melvins hallgató ekkorra már persze csontjaiban érzi a bajt, mint kutya az égiháborút – itt rögvest valami rettentően fájdalmasnak kell történnie! Menetrend szerint meg is érkezik persze a dolog: a kettes Inner Ear Rupture címe nem hazudik, a megveszekedett trió valóban arra játszik, hogy beszakítsa a dobhártyánkat, majd’ két percen keresztül kínoznak minket egy őrült csellószólóval, és szinte látom a képüket közben, ahogy gonoszul röhögnek. (Trevor Dunn ezzel együtt is simán fenomenális.) A soron következő, hegedűnyikorogtatással kezdődő Baby, Won’t You Weird Me Out alatt sem változik a dolog: itt bizony a bőrünkre megy a játék, miközben Buzz Osbornék akkora riffeket hajigálnak szerte-szét, hogy az hihetetlen. Jó szokásuk szerint persze varázsütésre megunják a dolgot, és a dal egy fergeteges dob/bőgő szólóba torkollik, ami arra mindenképp jó, hogy megerősítsen abbéli hitemben, hogy Dale Crover a világ egyik legfifikásabb dobosa, és pont. A Worm Farm Waltz mindezek után már-már csak egy emészthetően szétcsapott Melvins számnak tűnne, aztán a közepébe ennek is akkora bőgőszólót nyomtak, hogy az embert a hideg rázza, miközben arra gondol, hogy ez így azért istentelenül nehéz lesz ám tíz tételen keresztül.

És hát egészen biztosan pont ez volt King Buzzoék célja, mármint hogy elhajtsák azokat, akik nem bírják cérnával, így aztán nem is ide valók, innentől kezdve ugyanis sokkal inkább egy normális banda képét mutatják: az A Growing Disgusttól kezdve sehol semmi csellós idegtépés, ez a dal már helyből akkora gőzmozdony-riffel támad, hogy annak hallatán minden Melvins hívő elismerően csettint egyet. Pedig a java még csak most jön: a Leon vs. The Revolution a valaha írt egyik legfogósabb nótájuk, olyan, mintha a Stoner Witchről maradt volna le. És innentől kezdve marad is ez a szitu, beszéljünk bár a sejtelmes/gúnyos/idegesítő énekkel kísért Holy Barbariansről, vagy épp a hihetetlenül szétroncsolt, mégis atomfogós gitártémával felvértezett címadóról, hogy egy akkora, igazi slágerről, mint a Let Me Roll It, már ne is mondjak semmit. Jobban mondva csak annyit, hogy ezt az eredetileg a The Wings által előadott dalt Buzzék egész szépen békén hagyták, legalábbis legutóbbi klasszikus áldozatukhoz, a The Who My Generationjéhez képest fényévekkel kevésbé bolygatták meg, így aztán minden de ellenére megmaradt a dal sláger-jellege. Mondjuk az is tuti, hogy hallatán Paul McCartney ennek ellenére is sírva rohanna a plasztikai sebészéhez. Ezek után pedig a Tommy Goes Berserk ezerszínű, tízperces zenei orgiája kvázi tökéletesen zárja a korongot, aminek következtében még a végén található jó három perces baromkodást is megbocsátom nekik. Hiszen végül is ők bolondok.

Mindig is szerettem King Buzzoékat, de őszintén bevallom, ez a korong most nagyon eltalált. Egyszerűen tök jól esik hallgatni, és ez tőlük több mint furcsa. Ha nem félnék attól, hogy velük egy elmegyógyintézetben fogom végezni, ha megtudják az emberek, mire vetemedtem, akkor maximális pontszámot adnék. Így viszont marad a kilences. My heart is like a wheel – let me roll it!