Shock!

Thrash Angliából. Az első hangok alapján azt hittem, Anthrax kalózfelvétel szól, az énekhang totál Bush (persze John és nem az a majomfejű), és a nyitó tikatika sem áll messze Scott Ianék világától. Aztán persze kivillannak a különbségek, néhol nyugisabb, és dallamosabb részek is vegyülnek a zakatba, fura dallamokkal, amik inkább a modernebb metal bandák világára hajaznak.

A 2002-ben alakult banda bevallása szerint zenéjükben a thrash, a metal, a hardcore és a punk elemeit vegyítette kezdetben, míg rá nem találtak saját hangzásukra. Nos, szerintem rossz helyen keresték, és más hangzására leltek rá, nevezetesen a klasszikus Bay-Area-vonal thrash zenéjére, de ez önmagában még nem probléma. Az album egésze körülbelül hetven százalékban épül fel eme a thrash téglákból, de díszítőelemként bevontak az építkezésbe dallamosabb elemeket is. Néhol nem kellett volna. A Near Extinction című kettes track tuti, hogy kislemeznóta akar lenni, néhol kicsit neopunkos, lájtosabb hangvétele furcsán hat a kő nyitó dal után. A további dalokban is keveredik a thrash, néhol Creed-vonalos neogrunge elemek keményebb változatával, máshol kicsit amerikás rapmetal elemek is felbukkannak. Fura.

Kicsit kéne tisztulnia ennek a saját hangnak szerintem, az alapok biztatóak, jó kis riffek figyelnek itt, a vokalista szőrös gorillatorka is jó alap, ráadásul képes erős de mégis dallamos kórusokra is. A hangzással sincs gond, Andy Sneap keverte érthetőre, koszosra és súlyosra. Szóval valami olyasmi a helyzet, mintha egy koktélbárban már meglenne minden alapanyag egy ütős italhoz, van egy jó mixer is, aki már megtanulta kívülről az összes klasszikus receptkönyv tartalmát, csak épp még csiszolnia kell a saját mixén, hogy igazán egyedi és agynyuvasztó legyen, mint a Pángalaktikus Gégepukkasztó. Talán a kettes lemezig ez is megérik. Addig meg hét és fél.