Vicces, hogy az egykoron a melodikus metalcore hullámmal felszínre vetődött csapatok most milyen elánnal próbálják minden erejüket latba vetni, hogy levakarják magukról ezt a mára már kínossá vált jelzőt. Szinte az összes ilyetén együttes sziklaszilárdan tagadja, hogy ők valaha is metalcore-t játszottak volna.
Még ha az egész csak a lemezkiadók pénzsóvár marketingpróbálkozása volt is, azt még a vak is láthatja, hogy ennek az egész zenei divathullámnak volt köszönhető, hogy az As I Lay Dyingok és Unearth-ök kitörhettek az ismeretlenség álnok homályából. Azok pedig, akiknél jól érezhető volt az old school hozzáállás, egyszerűen az idők folyamán előtérbe helyezték legfőbb hatásaikat, így akiknek a death metal volt a legnagyobb kedvencük, azok abba az irányba mozdultak el, lásd The Black Dahlia Murder, akik pedig inkább a dallamosabb, hagyományosabb metal vizeiről érkeztek, némi útkeresés után a dallamosodást és még több hagyományőrzést választották, lásd Shadows Fall. A The Red Chord tagjai vélhetően nagy grindcore rajongók lehetnek, a Napalm Death hatása már eddig is nyilvánvaló volt lemezeiken, ezúttal viszont talán túlságosan is szembeötlő.
Zenéjük már az előző, Prey For Eyes lemezükön is inkább volt nevezhető death/grind egyvelegnek, legújabb alkotásukról viszont már messziről ordít, hogy mi a helyzet. Jobbára 2,5-3 perces dalok, egy pillanatra meg nem pihenő duplázó és kapkodós riffelés jellemzi negyedik soralbumukat, a vokálmunka pedig enyhe túlzással akár Mark Greenway-től is származhatna. Dalok tekintetében is egy közepesebb Napalm Death albumnak érne fel a Fed..., túl sok a tudathasadásos téma, vagyis a riffek, tempók egyszerre death metalosan súlyoskodóak és grindosan kapkodósak, ami szegényes kreativitással keverve nem túl jó végeredményt szül, egyszerűen jellegtelen az egész. Mintha a Massachusetts-i srácok még mindig nem tudnák teljesen eldönteni, mit is akarnak voltaképp játszani. Néhol azért megmutatják, hogy tudnának ők, ha nagyon megerőltetnék magukat, így például a Mouthful Of Precious Stone kellemes felüdülést jelent a sok egykaptafa aprítás közepette kimértebb tempózásával és egész hangulatos ikerszólójával. De sajnos az ilyen pillanatok túlságosan ritkaságszámba mennek ezen a korongon, hogy igazán lelkesedni lehessen a Fed...-ért.
Mivel idén már kaptunk az orcánkba egy adag igen lendületes dühcsomagot Shane Emburyéktől, így ez a friss The Red Chord mű talán a szokásosnál is hamarabb el fog tűnni a süllyesztőben, mire elérjük az év végét.
