Shock!

Eredetileg jóval hamarabb terveztem megírni ezt az ismertetőt, de akkora lelkesedéssel ugrottam neki az új The Sword lemeznek úgy egy hónapja, hogy annál nagyobbat koppant a nemesebbik felem a padlón. Tudom, az elvárásokkal vigyázni kell, a kívánságokat meg csak Dévényi Tibi bácsi tudta teljesíteni, de annak is jó sok éve már. Szóval eltelt újabb két év, és ahogy az lenni szokott a texasi négyes háza táján, a 2010-es Warp Riders után itt a friss dalkollekció

Azért az elmúlt két év a csapat sorait sem hagyta érintetlenül: nem sokkal a Warp Riders megjelenése után a zseniális nevű Trivett Wingo dobos külső-belső kiégés miatt hátat fordított a zenekarnak. Helyére ideiglenesen a nem kevésbé rocker vezetéknévvel büszkélkedhető Kevin Fender ugrott be, majd végül Santiago „Jimmy" Vela III fészkelte be magát Wingo helyére. Máskülönben minden maradt a régiben, így akit eddig felizgatott a csapat vaskos zenéje, azt az Apocryphon is hasonló örömökben fogja részesíteni. Ugyanakkor a banda negyedik lemeze nálam csak több tucatnyi hallgatás után kezdett el működni – úgy-ahogy. Mert az Apocryphon egyáltalán nem rossz, csak nem hoz semmi újdonságot, illetve a dalok minősége is igen egyenetlen. A hangzás terén valóban akad némi változás az eddigiekhez képest, vagyis nem annyira tiszta, mint a Warp Ridersön, viszont nem is oly nyers, mint a Gods Of The Earth-ön volt. Puha, lélegző a megszólalása, elektronikának nyomát se lelni.

A dalok ezúttal nem egy kimondott koncepció körül forognak, mint legutóbb, de azért a gitáros/énekes/főnök J. D. Cronise-ra jellemző történetmesélős megközelítés ezúttal is jelen van a szerzeményekben. Vagyis a lemezből szinte kirobbannak a sárkányokon lovagló, kigyúrt barbárok, akik lézerpisztolyaikkal hadonásznak a levegőben, miközben a csodaszép boszorkányokat üldözik egy sziklás bolygón lezuhant űrhajó gyomrában. Szóval a hangulattal gond egy szál se, ellenben úgy tűnik, hogy a zenekar saját csapdájába esett.

A The Veil Of Isis eléggé visszafogottan indítja a kalandozást a The Sword képzeletbeli világaiban, s a második Cloak Of Feathers sem igen tesz sokat a várva várt izgalmakért, erősen tördelt szerkezete egy ideig működik, de aztán mintha egyszer csak széthullana. Az Arcane Montane refrénjénél aztán fellobban valami abból a tűzből, ami miatt megkedveltem ezt a bagázst. Az viszont süketségemre kenhető, hogy eddig nem tűnt fel Cronise ozzys énekstílusa és orgánuma. A The Hidden Masterst hallgatva azonnal a korai Ozzy ugrott be, bár tény, hogy ez a darab erősen sabbathos hatású. No, nem mintha a többi nem lenne az...

Végre a Dying Earth felráz csipkejózsika álmomból, amibe a lemez első fele beleringatott. Itt van végre dinamika, „Jimmy" tamjátéka hangulatos, és a riffek is harapnak, mit harapnak, marcangolnak. Na, ilyenből még vagy négyet! És a soron következő Execrator valami ilyesmi próbálna lenni, csak a kántálós refrén adta meg magát nehezen. Jutott sláger is a lemezre: a Seven Sistersből a hamisítatlan '60-as évek dohos, de jóleső illata árad, a főtéma pedig azonnal belevésődik az agyba. Kár, hogy több nem is igen marad meg bennem a lemez lecsengése után. Pedig a Hawks And Serpents sem rossz, pattogó tempójával érdekes színfolt a szürkében, de aztán számomra a két utolsó tétel, az Eyes Of The Stormwitch valamint a címadó ismételten belevész a múlandó ködbe, hiába pakolták meg ez utóbbit fékevesztett, szilaj futamokkal, ennyi édeskevés.

Nálam ha The Sword, akkor még mindig Gods Of The Earth, és nagyon úgy tűnik, hogy jó hosszú időre így is fog maradni. Sajnálom, mert egyébként remek banda ez, élőben szinte biztosra veszem, hogy lebontják a koncerttermet, de lemezeiken egyre jobban belegabalyodni látszanak abba a hálóba, amit ők szőttek, s amire oly büszkék voltak. Vagy talán csak megfáradtak, s ezt Wingo is megérezte. Akkor viszont jöhetne egy hosszabb szünet, aztán meg a gyilkos lemez.