Shock!

Azt már eddig is tudtuk, hogy a texasi The Sword tökösség terén nem szorul különösebb segítségre, ám legújabb lemezüknél azt is megmutatják, mivel jár, ha muzikális férfiasságukat merész mozdulatokkal elkezdik kicsit másképp használni, mint addig. Az eredményre persze mindenki másként fog reagálni: lesz, akit úgy arcon csap majd a banda megváltozott zenei libidója, hogy zokogva fordul pszichiáterhez, mások viszont talán még a másik orcájukat is odafordítják, hogy arra is fröccsenjen egy adag a váratlan zenei mannából. Hogy ki melyik táborba esik majd, az természetesen teljesen szubjektív dolog, de érdemes azért felkészülni arra, hogy a zenekar egyre inkább maga mögött kezdi hagyni a vaskosan zakatolós, sabbathos világot.

A High Country a csapat ötödik sorlemeze, és habár a zenei irányváltás nem a semmiből jött, mégis rendesen meglepett. Már a 2010-es Warp Ridersnél is érezhető volt a változásra való törekvés, ami az utána következő két albumon csak még direktebb formában jelentkezett. Dicsérendő, ha egy zenekar az önismétlés helyett új utakat térképez fel, és ezáltal megpróbál fejlődni, de a három évvel ezelőtti Apocryphonnál mintha a nagy útkeresésben elveszett volna az a tűz és ösztönös kreativitás, amely a kezdetektől fogva jellemezte a The Swordot. Az új mű a kísérletezést illetően egy következő lépcsőfokot jelent a csapat történetében, amely voltaképp várható is volt az elődöt ismerve. Sőt, a High Country a banda eddigi legrockosabb és egyben legmegosztóbb korongja lett.

Az új album jól hallhatóan koncepciózus anyag, s mintegy ötven percével az eddigi leghosszabb is a sorban, ami elsőre annyira nem is tűnik fel, mivel az ember a legelső találkozás során úgyis azzal lesz elfoglalva, hogy megpróbáljon rendet csapni a hallottak által felkorbácsolt vegyes érzései között. Ez részben a High Country változatosságának köszönhető, szóval itt bizony kénytelenek leszünk levenni fejünkről a vaskalapot. A sokrétűség azonban önmagában még nem recept a sikerre, mert mit is ér a kiszámíthatatlanság, ha nincs meg a jól eltalált, érdekes tartalom. E téren pedig a High Country igen felemásan vizsgázik.

A lemez egészében tekintve a '70-es évek hard rockját és pszichedelikus-progos rockját idézi roppant szellős hangszerelésével és lelazult, ráérős témafejtegetéseivel, de ezeken túl is akadnak rajta a zenekartól szokatlan megoldások. Talán a legrémisztőbb vagy legmeglepőbb (kinek melyik) a rövid intró, amely mintha az 1971-es Shaft film egyik betétdala lenne. Csöpög a funktól, na. A folytatás viszont már kevésbé radikális: az Empty Temples kellemes, de ártatlan felütés, megbízhatóan csordogáló, kellően dallamos rocknóta ez, se több, se kevesebb. A címadó dal ordítóan swordos témával vezérelt darab, még a korai időkre jellemző harapósságból is felsejlik valami. Aztán a banda bluesosabb fokozatba kapcsol a Tears Like Diamonds és a Mist & Shadow kettősével, amelyekbe nem kevés ősi pszichedelia is vegyült. Némileg progosabb húrokat penget meg az instrumentális Agartha, amely mintha valami Philip K. Dick.regény hatására született volna.

Akik nem tűrik, ha kedvenc csapatuk letér a megszokott csapásvonalról, azok készüljenek, mert bár a Seriously Mysterious dallamvilága swordos, a mögötte lüktető szintetizátor és a szinte popos, a '60-as és a '70-es évek rágógumi-rockját idéző hangulat sokaknál megemeli majd a vérnyomást. Talán hogy kicsit lenyugtassák a vérrajongók idegeit, a csapat ezután rögtön bevág egy olyan dalt, amely egyenesen a Gods Of The Earthig repít minket vissza. A Suffer No Fools húzós, dögös, kemény, pont olyan zene, amely beemelte a rockos köztudatba a bandát. Innentől viszont ismét visszaevezünk a némileg lebegősebb pszichedelia vizeire, amelybe azért szép számmal vegyülnek hard rockosan dohos riffek is. Helyet kapott még a lemez utolsó felében egy kellemetes, a Kansas és a Led Zeppelin elcsitulósabb, akusztikus oldalát felidéző szösszenet is Silver Petals címmel, meg itt rotyog a Ghost Eye a maga klasszikus rockos svungjával, a záró The Bees Of Spring pedig thinlizzys, fojtott dallammeneteivel ad többé-kevésbé kielégítő lezárást.

Mint fentebb is írtam, nehéz megítélni a High Countryt, de mégis úgy érzem, hogy még mindig az a nyers, vaskos stílus áll a legjobban a zenekarnak, amellyel népszerűvé váltak. Jól hallani, hogy a stoneres, tökös témák a kisujjukban vannak, csípőből tüzelnek, míg a többi inkább homályban való tapogatózás. Hogy csak egy konkrét példát hozzak, John D. Cronise énekes hangja egyszerűen nem elég sokszínű ahhoz, hogy magabiztosan vezessen át minket a fentebb említett visszafogottabb, témázgatósabb terepeken, amelyekre a lemezen tévednek. És ez bizony társaira is érvényes: játékukból valahogy hiányzik a lelkesedés és az őszinteség, mintha nem találnák magukat a zenében. Persze remélem, csak annyiról van szó, hogy még nem rázódtak bele kellően a nagy lazulásba, és a következő lemezen már ismét egy magabiztos és letaglózó zenekart üdvözölhetünk viszont.