Shock!

Nem igazán tudom szavakba önteni, milyen csodás érzés kétezernél is több album meghallgatása után felfedezni valamit, amit eddig hasonló kontextusban még nem sikerült megtapasztalni, azt meg pláne nem, amikor az ember úgy érzi, a szóban forgó lelki táplálék egyenesen neki készült. Pontosan így voltam ezzel a The Tea Party új albuma hallatán.

Először azon rökönyödtem meg, hogy egy negyedszázados múltra visszatekintő prog. rock zenekar miként mehetett el mellettem ennyire. A választ viszonylag könnyű volt meglelni, hiszen a kanadai trió valami rejtélyes okból kifolyólag leginkább saját hazájára, illetve az ausztrál piacra koncentrált eddigi pályafutása során (bő másfél millió albumot adtak el e területeken), tehát nem csoda, hogy egyetlen emlékem velük kapcsolatban arra korlátozódott, amikor a Queensryche valamikor a 2000-es évek elején egy rövidebb körre elhozta őket az Óhazába. Európai köztudatba kerülésüknek szintén nem használt, hogy az elmúlt dekád jó részét pihenőn töltötték, de talán jobb később, mint soha. Még az is megeshet, hogy sokan hozzám hasonlóan most csodálkoznak majd rá a zenekarra.

A rácsodálkozás pedig szó szerint értendő, a The Tea Party világa ugyanis ennyire különleges. Hiába ismerem ki magam az elmúlt ötven esztendő jelentős rockzenéinek térképén, Jeff Martin énekes/gitáros, Stuart Chatwood basszusgitáros és Jeff Burrows dobos alaposan feladta a leckét, a trió által létrehozott, meglehetősen formabontó alkotásokat ugyanis elég nehezen voltam képes behatárolni. Ilyen zene ugyanis nincs. Vagyis van. Mégis, hogyan lehet, hogy valami egyszerre tűnik egyszerűnek és bonyolultnak, közérthetőnek és elvárásokat figyelmen kívül hagyónak, direktnek és árnyaltnak, hagyományőrzőnek és újítónak? Kissé paradox ennyire végletek között csapongani? Lehet, de csak addig, amíg az ember saját maga nem szembesül az óceánnal, ott, a végén...

Bárhogy is, ezt a korongot kizárólag elődeihez szabad mérni. A kanadaiak teljes munkásságának időközbeni felgöngyölítése azt mondatja velem, hogy ez a nyolcadik album milliméterre illeszkedik az előző művek alkotta sorba, még akkor is, ha a The Ocean At The End némiképp regresszívebb megközelítésű, és összességében más, mint elődei. Habár a hard rockosabb, itt-ott elektronikus hangzásokkal is nyíltan kacérkodó korábbi lemezek legfőbb jellemvonásai, tehát a semmivel össze nem keverhető módon kivitelezett orientális, keleties motívumok, valamint Jeff Martin karizmatikus dallamformálási képessége ezt a lemezt is határozott kontúrokkal látják el, az évtizednyi kihagyás, úgy tűnik, minden korábbinál ősrockosabb felfogást honosított meg a csapat torontói műhelyében.

Mélyen a '70-es években, vagy még annál is korábban gyökeredzik ez az album. A Led Zeppelin (Black Roses), a Rush (The L.o.C.), a The Doors (The Cass Corridor – Martin torkában találni Morrison-hatásokat), a Pink Floyd és a Jethro Tull (The Ocean At The End – talán nem véletlen, hogy az éteri fuvolaszólamokat maga Ian Anderson szolgáltatja) mindenképpen felsejlik a sorok között, de tényleg csak ott, mert hangulatában annyira meghatározó a lemez, hogy komolyabb párhuzamokat kár is lenne vonni. Minden egyes dal önálló karakterrel bír, mégis koherens egységet képeznek, a felettük átívelő sajátos atmoszféra pedig utánozhatatlan. Számomra a legnagyobb talány az albummal kapcsolatban, hogy miként képes ilyen elképesztő, elemi erővel hatni. Merthogy zenei nagyravágyást nem tapasztalni Martinék háza táján. Nincsenek hangszeres vargabetűk, gitárszólókat is alig találni. Az a néhány, ami van, inkább színesít, mintsem kiemelkedik, a gitár alapjában véve semmivel sem dominánsabb, mint a ritmusszekció, vagy a billentyűs hangszerek. Viszont minden egyes lefogott hangnak súlyos jelentése van.

Jeff Martin énekében hiába is keresnénk technikai bravúrokat, virtuozitást, dallamai mégis letaglózóak, meleg, férfias orgánumának érzelmi töltete rabul ejtő. Valahogy az egyszerűség bája lehet a kulcs, de ez sem teljesen igaz, mert lehet, hogy elsőre triviálisnak tűnik a zeneszerzői stratégia, idővel azonban a napnál is világosabbá válik, hogy az aprólékosan kimunkált, rétegzett hangszerelésnek nagyon komoly szövete van. Hol egy steel gitár (The Maker – Daniel Lanois feldolgozás) bukkan fel, hol a szitár (The 11th Hour) teszi különlegessé és teljessé a képet, máshelyütt egy egyszerű harangszóval (Submission), vagy éppen a már említett fuvolaszóval érik el a kívánt hatást. És akkor a költői szépségű szövegekről még nem meséltem. Idejét sem tudom, mikor engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy kanapén elnyúlva, szövegkönyvvel a kézben hallgassak zenét, ezen album magvas gondolatisága azonban arra késztet, hogy minden apró lehetőséget kihasználjak a booklet forgatására. Hallatlanul okos ez a korong. Martin metaforái nyakon csípnek, nem eresztenek. Hallgasd csak meg a Brazil vagy a Water's On Fire velős mondanivalóját, és soha többé nem szabadulsz a lemeztől.

Persze nem köztelező készpénznek venni a szavaimat, kételkedni mindenkinek szíve joga, az viszont mindennél többet elmond, hogy a Rush saját cége, az Anthem gondozza az albumot (az SRO menedzsmenttel közösen, Rush és Van Halen, ugyebár). Ők azért akármihez nem adják a nevüket. Ha nem december utolsó napjaiban találunk egymásra a koronggal, akkor minden bizonnyal az év albumának jelölöm az év végi listámon, és ezt alátámasztja a tény, hogy két hónap folyamatos sulykolás után is képtelen vagyok megunni. Maximális teljesítmény, amire évek múltán is jó lesz visszagondolni. 10 pont, egy tizeddel sem kevesebb.