Shock!

A The Trousers aránylag régóta nyomja a pörgős gitárzenét, amit az adott dal arányaitól függően éppúgy nevezhetünk garázsrocknak, mint indie rocknak vagy akár még punk'n'rollnak is. Az év végén megjelent Animal Gun már a hatodik nagylemezük, és összességében nem térnek le a korábbi csapásirányról: ha az eddigi albumaik tetszettek, ez is tetszeni fog. Ha nem ismered őket, de szívesen hallgatnál jó értelemben véve rágógumis, ugyanakkor kellő fésületlenséggel elővezetett rock'n'rollt, nagyon nagyot nem lehet tévedni vele.

A The Trousers-féle rock'n'roll egyszerre retrós és korszerű. Retrós, mert ez a fajta nem agyontorzított, kemény ritmusokra épített, feszes, mégis kellően laza muzsika egyértelműen az ősforrásból ered, a mai napig benne van a Stones, a Kinks, a Faces, a Stooges és társaik. Ugyanakkor cseppet sem hat porosnak, hiszen a 21. században zenekarok egész sora aratott egészen komoly sikereket efféle ívású muzsikával. Nyilván tök mások voltak az arányok meg a körítés a The White Stripesnál, a Franz Ferdinandnál meg a The Hivesnál, de a lényeg mégis egy tőről fakadt mindegyiknél. Na, hát ugyanezen a tripen vannak rajta Kőváry Zoliék is, és nem is vallanak szégyent.

Ebből fakadóan tipikusan nincs mit elemezni ezen a zenén: tíz dalt kapunk negyven percben, amelyekben alaposan bejárják a fenti skálát. A spektrum egyik végén a Bag Of Bones és az All Over Shakin' Down helyezkedik el. Előbbinél a koszosan túró riff akár még az ős-Motörheaddel is rokonítható, bár a végeredmény azért persze sosem lesz olyan mocskos és reszelős, mint Lemmyéknél. Utóbbi szintén belassultabb, morózusabb módon indul, hogy aztán a klimpírozós refrénnel szépen feloldják benne a feszkót. A napfényesebb oldalon pedig a My Kind Of Business letisztult, '70-es évekbeli hard rockját találjuk, ahol feelingre nekem elég egyértelműen a korai Aerosmith köszön vissza, és egyben szerintem ez a legerősebb tétel is az anyagon. A köztes mezsgyét pedig olyan old school módra csikorgó rock'n'rollok járják, mint a nyitó, igen fogós Hope Dies Last, a hammonddal alábúgatott refrénű Vanish In The Haze, a pattogós Sunday Crimes, netán a nagyszabású kórussal ellátott címadó.

Zeneileg abszolút nem éreztem régen sem erőltetettséget a The Trousersben, Zoli csuklójából természetesen jönnek ezek a savasan botladozó riffek, ízes díszítések, van feeling, van dög a lemezben. Egy negatívum azonban hosszabb távon akad: az ének kicsit még most is „civil" a csapatnál. Kifejezetten jó énekdallamokat talál ki a főnök, viszont a címadóban, netán a záró Secret Symmetryben érhető leginkább tetten, hogy valamiért még mindig nem tudják ezeket olyan formába önteni, hogy a lehető legnagyobbat üssék. Tudom, mit kellene hallanom, csak éppen nem azt hallom. Nem tudom megmondani, mennyiben segíthetné az ügyet egy énektanár, egy külön énekproducer vagy akár csak a hangsúlyosabb, kidolgozottabb vokálmunka, de egyértelműen ez a gyenge pont a The Trousersben. Mondhatni, az egyetlen, mert a zene jó, a dalok jók, a fazon is stimmel.

Mindez persze nem drámai probléma, az Animal Gun korrekt cucc, ha szereted az ilyesmit, hallgasd meg.