Megmondom őszintén, az előző két Therapy? lemez okozta komoly csalódások után nem gondoltam volna, hogy még egyszer ebben az életben fel fog még izgatni új T? úgy, ahogy a Shameless tette. A Semi-Detached (1997) szürkesége, az ötletek, a dinamika és a kellő T?-íz hiánya teljesen kiábrándított Therapy? fanatizmusomból.
Az új dobos srác halovány teljesítménye fényévekre állt attól, amit korábban Fyfe Ewing produkált, Andy Cairns pedig egyenesen odáig süllyedt, hogy megírt egy - egyébként tökéletes - Roy Orbison számot (Lonely, Crying), aminek semmi keresnivalója nem lett volna egy T? lemezen. A Suicide Pact (1999) szúrósabb hangvétele megint csak nem párosult az elvárható színvonallal, (csak én érzem úgy, hogy a He's Not That Kind of Girlben Andy mintha Komár Lacis manírokat próbálna előadni?), így aztán mindent vártam az új lemeztől, csak 12 olyan dalt nem, melyek már a második körben arra késztettek, hogy hangosan énekeljem a dallamokat és nyomjam a tempókat a lábammal. A Shameless olyan, mintha egy Fugazin vagy Jesus Lizardon felnőtt banda megpróbálna garázs-fílingű, slágeresebb és könnyebben szerethető, időnként jó adag mocskos rock'n'roll (és pici dallamos punk hatással) rendelkező dalokat írni, teljesen könnyed és görcsmentes hozzáállással. A Joey gitártémái például különösen idézik a Fugazit, az Alrite viszont olyannyira rock'n'rollosra sikerült, hogy még a zongora sem maradhat ki a végéből. De ezzel együtt a lemez egységes, szerves egész és hál' Istennek töltelékszám nem került fel rá. Az összképhez persze szorosan hozzátartozik Andy személyisége is. Bár megint egy picit másképpen énekel, mint bármikor korábban, de most egyformán elcsípi a borongós és vidámabb hangulatokat, amelyek pont megfelelően keverednek ahhoz, hogy meglegyen a speciális T? zamat.
Magyarország egyik legnagyobb Therapy? rajongója mondta azt egyszer, hogy Andy azóta nem tud jó dalokat írni, mióta leállt a drogokkal, megnősült és boldog családi életet él. Gőzöm sincs, hogy áll mostanában Mr. és Mrs. Cairns házassága, vagy hogy mivel turbózza magát Andy boy a szokásos sörei mellett, de valahogy ismét sikerült remek dalokat írnia. Mindenesetre soha rosszabb meglepetést és soha rosszabb lemezt a Therapy?-tól!
