Shock!

Tulajdonképpen nem is baj, hogy késlekedtünk az új Threshold lemez recenzálásával, hiszen a megjelenés óta eltelt pár hónapban gyökeres változás állt be a csapat életében. Otthagyta a csapatot az énekes (Mac), aki az 1998-as Clone óta volt frontember.

Aki ismeri a banda korai időszakát, valószínűleg a legkevésbé sem lepődött meg azon, hogy a turnéra az a Damian Wilson ugrott be, aki az első és harmadik Threshold anyagon énekelt zseniálisan, és akit többek között az Ayreonból is ismerhetünk. Gondolom, ha ő nem ért volna rá, talán a kettes Psychedelicatessen lemez torkát, Glynn Morgant is előszedték volna, aki sajnálatos módon igencsak eltűnt Mindfeed nevű bandájával együtt.

De Damian szívesen jött és az A38-on megtartott pesti koncert máris mérföldekkel jobban sikerült a három évvel ezelőttinél. Nekem speciel semmi bajom nem volt sem Mac stúdió-, sem élő teljesítményével, már ami a hangot illeti, de tény, hogy sokan panaszkodtak színpadi előadásmódjára, amely akkor és ott valóban furcsán hatott. A Damianes buli után azonban szinte csak és kizárólag lelkendező véleményekkel hallottam és ezekkel egyet is kellett értsek. Bizakodó vagyok tehát a Threshold jövőjét illetően – új kiadó, új énekes (hosszútávon persze lehet, hogy nem Damian lesz az, de biztos nem nyúlnak majd mellé), jó hangulat a csapaton belül és nem mellesleg, igaz még Mac-kel, elkészítették pályafutásuk egyik legerősebb lemezét.

Mert bizony itt nincs nagyon miről beszélni, a Dead Reckoning nótái hibátlanok. Olyan elánnal indul a lemezanyag, annyira erőteljesen meggyőző a megszólalás, hogy egyszerűen nincs mit csinálni – háromszor, négyszer, ötször végigmehet egyhuzamban. A megjelenés óta eltelt időben a fanok nyilván alaposan kivesézték a dalokat, nem is kívánok itt most nagyon észt osztani a témában, de az egyszer biztos, hogy idén hasonló stílusú zenekar nem írt fogósabb dalokat itt hallható 9 kompozíciónál (illetve lehet az 10 is, de nekem sajnos nem jutott digipak verzió, brühühü). A Slipstream; a This Is Your Life; a líraian induló, majd alaposan besúlyosodó, monumentális Pilot In The Sky Of Dreams; a Hollow; a One Degree Down és az Elusive már bizonyítottak a koncerten is, igazából azonban nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megint előráncigálhatjuk a semmitmondó, de mégis mindenki számára világos „egységesen magas színvonal" című meghatározást. Így, úgy vagy amúgy, de súlyos, harapós, lendületes prog metal himnusz mindegyik (még a legtöbb lírai részt tartalmazó Safe To Fly is morc alapvetően, meg hát tényleg ez a sound, gyerekek...), ezer ötlettel, finomsággal, ízlésesen adagolt billentyű-gitár szólópárbajokkal (semmi maszturbálás!) és remek, elsőre rögzülő dallamokkal.

Ha pedig láttad már a bandát élőben, akár csak a Critical Energy DVD-n, akkor Johanne James is előjön a hangfalakból és a nappaliban veri szét lelki szemeid előtt dobcuccát. Ha valamire a mai mega-gigahangzások korában is rámondhatjuk, hogy szakít, akkor erre a lemezre biztosan! Nem véletlen, hogy ennyire élvezte a csapat játszani és Damian énekelni ezeket a dalokat. Mi pedig tényleg oda-vissza hallgathatjuk, mert megunhatatlan. Tényleg az a helyzet, hogy prog metalban a Threshold (és persze a Symphony X, no meg a Redemption) mindenkit lenyom idén, elsősorban a Dreamet.

A progresszív metal meghatározásnak ma már tényleg semmi értelme nincs azon kívül, hogy a komplex, nem feltétlenül hagyományos dalszerkezetekkel bíró, virgázós zenét nyomató együtteseket megjelöljük vele. Mindig jönnek kiválónál kiválóbb új bandák, de az úttörők közül a Threshold az egyik legmarkánsabban jelen lévő csapat. Remélem, még sokáig.