Shock!

A Throwdown új lemeze alaposan meglepett. Az igazság az, hogy amint megdörrent a hifiben a nyitó nóta, a Holy Roller, azonnal 140-ra ugrott a pulzusszámom. A hangfalakból konkrétan a Pantera Live In A Hole klasszikus témája tört elő, némileg átgondolva.

Tudjátok: ventillátorszerű riffelés amelynek ritmusára egy dühös hang szavanként köpködi mérgét. Aztán jön egy állat lábdobos begyorsulás, majd olyan stoneresen beállt refrén, hogy egy üveg whiskeyt helyben leküld az ember tőle. Aztán tapintatosan az arcunkba mászik egy kivédhetetlen kiállás és kész. K.O. Pedig még hátravan 12 dal!

A Throwdown emlékezetemben egy dinamikus, feszes hardcore/metal bandaként élt, akik azért mindig bepróbálkoztak valami újjal. De ez a váltás azért mégis erős a korai dolgaikhoz képest, habár már a két évvel ezelőtti Vendetta album is tartogatott jó néhány Pantera ihlette groove-os southern metal pillanatot, de a Venom And Tears-szel még egy nagy lépést tettek a californiaiak a nagy macska irányába. S igaz ami igaz, jól is áll nekik ez a zenei világ. A hardcore elemeket tökéletesen beolvasztották abba a masszív, erőtől duzzadó modern heavy metalba, amely ugyanúgy táplálkozik a fűszagú stoner metalból, mint a tradicionális countryból, valamint a korai Bay Area thrash titánjaiból. Mindezek mellé társul egyfajta tipikusnak is mondható punkos hozzáállás és meg is kaptuk a 2007-es Panterát, ami a Throwdown.

A csapat hardcore-os múltja mindjárt a második, Day Of The Dog című szerzeményben felsejlik, itt ugyanis egy Madballt idéző csordavokál üvölti azt a bizonyos „f" betűs szót. A szóló nem is annyira Dimebage-es, a riffelés azonban egy az egyben a korán elhunyt zsenit juttatja az ember eszébe. Sepulturás – vagy inkább Soulflyos – intró után súlyt el a S.C.U.M., mint egy mázsás ökölcsapás, Dave Peters vokalista hadar, akár egy felbőszített Phil Anselmo, a végére pedig marad egy súlyos belassulás; ez kérem szépen így kerek. Már első hallgatásnál is feltűnt az Americana iszonyat húzása, olyan jóleső középtempó, amit könnyen túlzásba is lehet vinni, ám ennyi meg kötelező. De nehogy azt gondoljuk, hogy a srácok számára csak a Pantera létezik. A Cancer például egy amolyan merengős, akusztikus kis szösszenet, amelytől a hideg is kiráz, a Hellbent (On War) meg ugyan döbbenetesen nyúlja a korai Soulflyt – természetesen világzenei dolgok nélkül -, ez mégsem zavaró.

Van ballada is, No Love a címe – no comment –, de ez is annyira szokványosan balladisztikus, mint azt Vinnie Pauléknál megszoktuk annak idején. A címadó dalnál hallani a legélesebben a különbséget Peters és az egykori Anselmo hangja között. Peters nem használja olyan változatosan hangi adottságait, mint mestere, hangfekvése inkább hasonlítható Max Cavaleráéhoz, bár nem annyira öblösen szétáztatott. De még egy csipetnyi Robb Flynn is ott bujkál azokban a hangszálakban, bivaly énekesről van tehát szó. A legvégére marad még egy tiszteletadás a magasságos Sepu előtt, ez a Propaganda, ami persze nagyon üt itt is. Mondjuk elég kiszámítható lett volna elsütni azt a poént, hogy Pantera dalt tolnak el, de a fiúk ennél azért eszesebbek voltak, respekt.

Az album több mint 50 perces, ám ez cseppet sem tűnik soknak. A hangzás a korai Pantera művekéhez hasonlatos: vastag, kissé koszos gitárhangzás, metsző lábdob, mély de jól hallható basszus, egyszóval itt is hűek maradtak a nagy elődhöz. Mindezek ellenére mégsem beszélnék egy szimpla kópia bandáról, itt azért többről van szó. Szívvel játsszák ezt a muzsikát, teljes alázattal, s egyébként is, igazi új Pantera albumot már úgyse hallhatunk többé. Plagizálásról beszélni tehát ez esetben értelmetlenség, örüljünk inkább, hogy Dimebagék szellemisége tovább él, nemcsak az emlékezetünkben, hanem a hangfalainkban is.