Shock!

Bár az olasz Thunderstorm még a kilencvenes évek elején alakult, az As We Die Alone pedig már a negyedik lemezük, mégsem hallottam róluk még soha. A zenekar neve alapján így a sokadik true, esetleg szimfonikus metal csodát sejtettem a csapatban, bár a borító és a beszédes lemezcím ébresztett némi kétséget efelől. Persze már a kezdő hangoknál kiderült, jókora bakot lőttem.

Klasszikus doomot játszik ugyanis a talján trió, legközelebb talán a Candlemass világához állnak, egyszerű, fogós, ám nagyon hangulatos muzsikájukkal, melyben nem kevés romantika is leledzik. Jócskán erősíti a hallgató ezen benyomását az is, hogy Fabio „Thunder" Bellan hangja hasonlít valamelyest Messiahéhoz, mindenesetre nem annyira karakteres, erős. Szintén komoly svéd befolyásra engednek következtetni az olyan számcímek, mint a Preacher's Dream, a Hawking Radiation vagy a The Mad Monk, valószínűleg szövegvilágában is hajaz a banda kissé a mesterekre.

Nem lehet azonban azzal vádolni az olaszokat, hogy nyúlnák Leif Edling csapatát, hiszen a Thunderstorm muzsikájában véleményem szerint még hangsúlyosabban érezni a Sabbath hatását, mint a kollégáknál. A kettes Death Rides on the Highway – hammondos színesítés ide vagy oda - például totál Ozzy korszakos Sabbath, de máshol is jócskán érezni Iommiékat. A címadó valamelyest lassabb, hömpölygős téma, kicsit kevés is hozzá Fabio hangja, van benne viszont egy igazán király doom riff, leheletnyi 80-as évek végi Sabbathot idéző dallamvilág meg egy kis Solitude Aeturnus is. Ráadásul a nóta észrevétlenül kúszik át a finom I Waitbe, mely ízes bőgőzésre és a sokszor ismétlődő énektémára épülő kellemes kis darab. A Hypnowheel of Life aztán egy elsőrendű, vérbeli doom alapvetés, remek belassulós résszel a kezdő riff után, a legjobb nóta viszont egyértelműen a nyolc perc feletti hosszal bíró S.L.O.W.! Ez egy ólomsúlyú, iszonyú lassú téma; minden benne van, amitől egy doom nóta igazán jó: fájdalmas énekdallam, lassú, mázsás riff, dallamos díszítések, némi kis billentyűs szőnyegezés. A Preachers Dream akusztikus átvezetője után érkező The Mad Monk ismét tempósabb, marha sok Ozzy hangulattal meg vonós aláfestéssel. Végül a záró Voodoo Child kilóg kissé az eddig eléggé homogénnek tűnő lemezanyagról, hiszen inkább a rockos, stoner oldalról közelíti meg a doomot; mindenesetre jólesik a végére egy kis lazulás ennyi súlyos téma után.

Remekbeszabott doom dalok sorakoznak a lemezen, jó énekdallamokkal, fogós refrénekkel, király gitártémákkal és jó szólókkal. Engem az ilyen zenével könnyen le lehet venni a lábamról és a Thunderstorm legénységének ez maradéktalanul sikerült is.