Shock!

Ha William Bruce Rose nem nyomulna olyan látványosan, két fronton is, az Év Zenésze díjat már most gondolkodás nélkül megszavaznám Kátai Tamásnak, aki idén három komplett lemezzel köszönt be a háztartásokba, alaposan megdolgoztatva valamennyi érzékszervünket. Mivel a Sgùrr sem töltötte be még az első életévét, komoly meglepetés volt, hogy a Skócia ihlette, merengős szólólemez, majd a Neolunar dark popja után a Thy Catafalque brand is új kiadvánnyal érkezik. A Meta esetében mondjuk az „új" szót érdemes inkább zárójelbe tenni, hiszen az itt közzétett dalok az elmúlt bő öt év eddig kiadatlan termését jelentik, a korábban félretett tételeket természetesen alaposan kipofozva.

Tamást ismerve attól persze a legkevésbé kellett félni, hogy egy efféle „válogatás" a névhez méltatlan végeredményt hozna, hiszen bizonyosan a fiókban maradt volna az a dal, amely az újfent magasabbra pakolt minőségi lécet nem üti meg. Ezzel együtt is rendkívül nehéz most rálelni az előző két albumot egyértelműen meghatározó vezérfonálra, és éppen a Metán kaleidoszkópszerűen váltakozó hangulatok okán a TC-vel kapcsolatban nagyon rég nem tapasztalt hiányérzet (is) íratja velem most ezeket a sorokat. A hangulati egység megbomlása miatt így számomra már az első hallgatások alkalmával bizonyos volt, hogy lehetnek bármilyen nagyszerűek az egyes dalok, a Meta nem hódít meg nálam új csúcsokat. Márpedig a dalok (zömmel) igazán nagyszerűek.

A Sgùrr kapcsán legutóbb éppen azokat a dúdolható témákat hiányoltam, amiből itt aztán bőséggel el vagyunk látva. A Vasvári Gyula (Perihelion) páratlan énekteljesítményével hódító Vonatút az éjszakában konkrétan akkora jó értelemben vett sláger, amilyen a Köd utánam óta nem született a Kátai-műhelyben, de ezen kívül is szép számmal akadnak szürkeállományba égő dallamok. Az új időket képviselő Gyula mellett a fedélzetről rég elköszönt Bakos Attila hangját is hallhatjuk, de egy-egy rövidebb megszólalás erejéig „visszatér" a képre még Tóth Ágnes (The Moon and the Nightspirit) és Lédeczy Lambert (Ahriman, Mörbid Carnage) is, Kónya „Hamuanya" Zoltán (ex-Gire) újbóli felbukkanására pedig már csak mosolyogva bólintunk. Meglepő lehet, hogy újkori kedvencet mégsem a vokális téren hódító dalok között találtam magamnak.

A szenzációsan építkező, ekként hatalmas mélységeket és magasságokat bejáró Ixión Düün például egyből valami olyasmi, ami valóban új szintre helyezi a TC zenéjét. Bár persze nincs új a nap alatt, Tamás itt mégis olyan egyedülálló monumentumot alkotott, amellyel egymagában igazolni tudnám bárki felé azt, amire igazából nincs szükség – a Thy Catafalque magáért beszél. Így tesz a Meta mamutja, a Malmok járnak is, a maga 21 perces terjedelmében, két korábbi szerzemény összeolvasztásából megformálva – ezt mégsem értem teljesen. Nem mintha a Frankensteinként világra segített monstrum nem lenne kerekre igazítva, mégis csupán elhalad mellettem a szerelvény, és végül bekövetkezik az, amit végképp nem kellene éreznem: unom.

Pedig ami az oltári doom-riffel operáló Uránia és a Sgùrr Zúgójának vezérmotívumát átemelő Fehérvasárnap között történik, az újfent nem mindennapi, és egyértelműen figyelmet követel. A továbbra is rengeteg szintetikus szálat használó zeneszövetben a magam részéről továbbra is csak üdvözölni tudnám az élő dob megjelenését, miközben az is igaz, hogy határozottan érezni nem csupán a törődést, de a fejlődést is, ami a megszólalást illeti. Magukkal a témákkal sosem volt és nem is lesz probléma, azok úgy jók, ahogy Tamásban megszületnek. Ha úgy tetszik, Nap fürdet, megölel a szél, ha amúgy, Vonatút az éjszakában, barátom...

A végső „verdikt" kapcsán nem kell túlságosan komolyan venni a fenti pontszámot, a leírtak okán úgy éreztem igazságosnak, ha elődjénél egy ponttal kevesebbet szavazok meg most a Metának. Amelynek ettől még persze bérelt helye lesz az év végi listámon.