Shock!

A finn zenekar régebbi korongjait hallgatva némi Satyricon, sőt, Samael párhuzamok merültek fel bennem, bár mások egy bizonyos Old Man's Child nevű formációt emlegettek... Mégsem kezdeném azzal, hogy egy másodrangú kópiacsapattal van dolgunk.

A régebbi korongok is meggyőztek arról, hogy ennek az zenekarnak van némi keresnivalója a - valljuk be, igencsak túltelített - black metal piacon. Nem szűkölködnek az eredeti ötletekben, és bár sok támadás érte őket a szintetizátor-dallamok túlzott használata miatt én mégsem érzem teljesen jogosnak ezt a megrovást. A zene azért megmaradt kompromisszumoktól mentes, igazi, hörgős-károgós, dallamos black metalnak. Sőt itt-ott még thrashes megoldások is felütik a fejüket.

Mielőtt a zenére térnék, megemlíteném az északi bandákra annyira jellemző jó hangzást, igényes keverést: megint csak egy olyan lemez a messzi északról, ahol minden a helyén van (persze ez már a göteborgiak dallamos halálmetaljától kezdve a norvég Halhatatlanokig úgy látszik alapkövetelmény marad). A zene pedig igencsak dallamos, de korántsem kommersz black metal. Sokadszori hallgatás után is csak némi párhuzamot tudnék vonni egy bizonyos svájci zenekarral. De nem teszem, mert ahogy említettem, ez azért mégis egy saját arculattal rendelkező csapat.

A Thyrane szíve-lelke, és megálmodója egy bizonyos Blastmor néven szereplő úriember, aki farkastorkának reszelésén kívül a gitártémákért is felelős - szerencsére a vokalizálás nem megy a dallamok rovására - igencsak jó riffeket kapunk az arcunkba. Például a Tolerance című nótában hallójárataink nem részesülnek a címben jelzett fogalomból - a gitár pedig iszonyatosan durva reszeléssel és sebességgel hasít. A ritmusszekciót jelenleg Daemon (nem, nem Linda) basszusgitáros, és KrisTonic dobos alkotják - nehezen tudnék a munkájukba belekötni. Mellesleg egyik zenekari tag sem mondható szakbarbárnak, hiszen az első lemezeken Blastmor dobon és gitáron is játszott, illetve Daemon volt a szólógitáros.

A billentyűfutamokért jelenleg egy HM fedőnéven futó északi szőke leányzó (ehm, ehm) felelős. Bármennyire is kritizálták a Thyrane-t a "túlzott" szintibevitel miatt, én azt mondom nem vált ez a zene hátrányára. Sőt az utóbbi lemezeik jobban bejönnek, pedig nem vagyok egy COF-féle szintiszőnyeges black-fanatikus (jó, jó, semmi rosszat Daniékról).

No, a megadallamos black metalból aztán kijut néhány számban (Nox Diaboli, vagy a Legacy of Saints in Disguise)! A nyitó Parasites of Submissionnél thrashes riffekkel indítanak, aztán a refréneknél váltanak a hullámzó szintifutamos / károgós énekes / trappolós-pörgős kétlábgépes feketefémbe. A Deteriorated, vagy a Prisoner of Pain riffjeiért pedig a második vonalbeli thrashbandák ölni tudnának. A záró Lost in Reflection is gyors, őrlős riffelésekkel sodor magával, fogós alaptémákkal (mondhatni fülbemászó), és valami nehezen megfogható fagyos hangulattal. Ez a vérfagyasztó hangulat jellemzi a címadó tételt is. Ez amúgy is egy kegyetlenül romboló, kíméletlen darabja a lemeznek.

Mindent összevéve, az én véleményem szerint egyre jobban magára talál ez a csapat, - nem mintha eddig nélkülözték volna az egyéniséget - és 2005. egyik legkellemesebb meglepetése a Travesty of Heavenly Essence!