Shock!

Bár senkinek sem biznisze, mégis elárulom: fülbojtig szerelmes vagyok. Bezony. Ritkásan ugyan, de előfordul, hogy egy-egy szép könyv, film, muzsika kapcsán oly szerelemre gyúlok, hogy tartósan csak tűzoltói kísérettel, illetve kézi poroltó készülékkel felszerelkezve ajánlatos hozzám közeledni.

Ez történt a minap is. Kaptam pár újnak mondható albumot hallgatásra. Mint klasszikus, power, szimfonikus stb. hívő, először az efféléknek estem neki - meglehetős nagy kiábrándulással. Még King Diamond sem fogott meg annyira, mint (el)vártam. Végül - jobb híján (!) - elnyújtóztam a türelmesen várakozó Tiamat korongért... No, és ekkor történt. Már első hallatra felviláglott előttem: itten kérem történik VALAMI! Végigkagylóztam. Aztán megint. Majd újra. És újra... és azóta is, szakadatlan.

Jelzi gyarlóságomat, hogy bár a banda évszázadok óta munkálkodik, számomra kizárólag tévéből elcsípett, klipes formájukban léteztek. E klipek - élükön a szépséges Gaia-val - többnyire tetszettek ugyan, de sosem éreztem leküzdhetetlen késztetést arra, hogy közelebb toljam az orromat hozzájuk és alaposabban körbeszaglásszak a világukban. Most bánom csak igazán.

Az albumot az igencsak ügyesen eltalált Cain nyitja, melyhez video is készült, amit maga a CD is tartalmaz, egy kb. 10 perces making of kisfilmet követően. Kellemes néznivaló - de most maradjunk a fülelendőknél. A Cain, mint a dalok túlnyomó többsége, ráérősen áradó, andalító melódia-kánaán. Komor-gyönyörű hangulat, csipetnyi elektronikus effektekkel tűzdelve, erőteljes gitáraláfestéssel, karcos szólóval. A rövidke átkötéseknek köszönhetően számszerűleg 13 nótát tartalmaz az album, ám ebből nem mind komplett 4-5 perces szerzemény. A Caint egy ilyen fuvallatnyi zönge után máris újabb tünemény, a Wings of Heaven követi. Akusztikus, lágy kezdés után kibontakozó szenvedélye elsöprő. Az egyik legszebb szerelmesdal, amit valaha hallottam. Lustán hömpölyöz, Johan Edlund mélyen suttogó-daloló előadásmódja egyszerre bágyasztó és érzelmeket élesztő. Az egy fokkal tempósabb-élénkebb nótákat képviseli a Love in Chains, monoton-mód zakatoló gitárjaival, első hallatra is agykéregbe ragadó dallamával.

A Divided zongorakísérettel, szép női énekkel kísért ballada. Elvarázsolt világát még az idővel rázúduló gitárok sem tudják szétrombolni. Szintén a zongora-gitár párhuzamos játéka biztosítja az alaphangulatát az ugyancsak duettként működő, éteri dallamú "keresztcígölős" nótának - ahogy én nevezem a Carry your Cross and I'll Carry mine darabot... A gyengéd női szoprán és a kútmély - már-már "tájpónegatívos" - mackómormogás jól kiegészíti egymást. A Light in Extension az album legélénkebb, legelevenebb színeket felvonultató tétele. Lendületes tempójával egyenesen kilóg a borongós szerzemények sorából. Johan torzítottan megszólaló, sokszínű, kifejező éneke jól passzol hozzá. Érdekes, hogy a címadó Prey nem több egy óratiktakolós, mélabús zöngeménynél. A Clovenhoof nagyjából a Cain és Wings of Heaven mintájára kacsintó, csodás melódiájú történet. Ringat, mámorít. A Nihil jobb annál, mint amit címe sejtet. Lassan, nehézkesen sodródik, akár jégtáblák a szürke, téli Dunán. Dúdolnivaló dallama, romantikus billentyűi oldják a morcos gitárok által keltett sötét komorságot. A lemezt záró The Pentagram a sokadik mélázó tétel s talán ez az egyetlen, amelyre nem lehet igazán rázizzenni. Kizárólag ezért nem tudok 10-est nyomni az anyagra, ami lehet, hogy dögség, de ez van.

A Prey melankolikus, lírai, érzelmes album. Hasonló típusú lelkeknek. Afféle ábránd-metal. Szépsége átütő, dallamai mesés varázst rejtenek. Szép ajándék Tiamatéktól az év végére...