A norvég TNT amolyan titkos underground legenda a melodikus hívek körében, az 1987-es Tell No Tales és az 1989-es Intuition abszolút csúcsalbumok a nordikus dallamokkal felvértezett hard rock vonalon, amik ráadásul igen komolyan meg is előzték a korukat. A zene úgy tudott slágeres lenni, hogy közben tele volt a tipikustól eltérő hangszerelési megoldásokkal, a fő zenei agy Ronni LeTekro gitármester pedig olyan hipermodern módon játszott, aminek az egész zenészvilág csodájára járt. Sztárok – Norvégiát leszámítva – sosem lettek, de a szakma oda meg vissza volt tőlük akkoriban, és az ínyencek is alaposan rájuk kattantak.
A zenekar még az 1992-es, kissé földközelibb Realized Fantasies-zel is etalon teljesítményt tett le az asztalra, a grunge azonban őket is kivégezte. Ezután csak szakaszosan léteztek, a '90-es évek második felében kiadott Firefly és Transistor albumok zorallabb, kísérletezősebb, sötétebb világa pedig még a mellettük kitartó keveseket is elriasztotta. Csupán 2004-ben találtak vissza a helyes útra a My Religion albummal, rajta az 1984-es Knights Of The New Thunder nemzetközi debütöt és a Tell No Talest készítő felállással, de sokáig sajnos nem bírták együtt: először a basszer Morty Black dobbantott, majd a következő évben kiadott, elődjénél lagymatagabb All The Way To The Sun után a sztratoszféra bajnoka, az énekes Tony Harnell is otthagyta LeTekrót.
Ronni és a dobos Morten „Diesel" Dahl ezután az angol Shyból ismert Tony Mills énekessel futottak neki a TNT újjáélesztésének, de a vele készült két lemez, a 2007-es The New Territory és főleg a 2008-as Atlantis elborult ide-oda ugrálásával már én sem tudtam mit kezdeni, pedig egyébként elég magas az ingerküszöböm. Bármikor elismerem, hogy LeTekro zseni, pusztán a zenei megoldások tekintetében ez a két album is tele volt izgalmas dolgokkal, de sajnos csak nagyon keveseknek sikerül ízléses módon keverniük a hard rockot tényleg az égvilágon mindennel, ami csak létezik. Nekik sem jött össze...
A fagyos fogadtatású anyagok után LeTekróék elég hamar beharangozták, hogy az A Farewell To Arms a TNT visszatérését jelenti majd a klasszikus stílushoz, sőt, egyenesen azt hajtogatták: a Knights Of The New Thunder óta nem írtak ilyen kemény dalokat. Utóbbi inkább csak promo-duma, az azonban hálistennek tény, hogy a lemez ismét igazi TNT muzsikát rejt, nem pedig önmagába borult, giccsparádéba hajló kísérleti pop-rockot. Mivel a bandában mindig is Ronni felelt a zene nagyrészéért, nekem Tony Harnell sem hiányzik innen, Mills adottságai ugyanis tökéletesen megfelelnek a kívánalmaknak. Az angol énekes nem szárnyal állandóan a felhők felett, ami annyira nem is baj, dallamai azonban rendkívül finomak, ízesek (és ha már itt tartunk, néhol legalább annyira idézik Geoff Tate-et, mint Harnellt).
Az A Farewell To Arms szerencsére egészséges egyensúlyt hoz a banda hangzásvilágába. LeTekro igen okosan nem akarja eljátszani, mintha még mindig 1987-et írnánk, és mindjárt a zakatolósabb, modernebb Engine nyitásban egyértelművé is teszi ezt. Később is akadnak korszerűbb, maibb megfejtések (például a Someone Else-ben), az anyag oroszlánrésze azonban tényleg száz százalékos TNT a klasszikus stílusban, de minden ízében mai atomhangzással. Vagyis végre kisimult arcvonásokkal írhatom le, hogy az A Farewell To Arms abszolút méltó a múlthoz, sőt, nekem 1992 óta egyértelműen ez a lemezük tetszik a legjobban, talán még a My Religionnél is alaposabb munkát végeztek. A legütősebb slágertémák a Ship In The Night, a kiverhetetlenül rögzülő Take It Like A Man – Woman! és a Don't Misunderstood Me, de hasonlóan megnyerő a kissé kevésbé nyilvánvaló Not Only Lonely zárás is. Ha pedig a legvédjegyszerűbb LeTekro riffeket keresed, leginkább a Refugee-t, a Barracudát és a címadó szerzeményt tudnám kiemelni. Mondanom sem kell, Ronni végig sziporkázik, ma is lélegzetelállítóan játszik, és egyetlen pengetésből beazonosítható, a lemez már említett hangzása pedig egyszerűen gyönyörű. Egyedül a Come refrénjénél van olyan érzésem, hogy ez bizony sikerülhetett volna erősebbre is, de egyébként még a God Natt, Marie líra is hozzám nőtt az elmúlt hetekben, pedig elég nyálas szegénykém. Ám valahogy a többi nóta közé besimulva ez is tökéletesen működik.
Egyes nyilatkozatok szerint talán a TNT utolsó albuma ez a lemez. Szerintem aligha, de az biztosnak látszik, hogy sokáig nem várható most tőlük semmi, még ha feloszlást nem is terveznek. Nem tudom, mennyi köze van ennek Mills tavaly augusztusi, szerencsés kimenetelű szívrohamához, de talán mindegy is: a lényeg az, hogy a csapat akkor is méltán lehet büszke erre a teljesítményre, ha valóban az A Farewell To Armsszal zárják a sort.
